Dombóvári Hírlap, 1917 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1917-02-25 / 9. szám
I. ÉVFOLYAM 9. szám. Dombóvár, 1817. február 25. Szerkesztőség: Ujdombóvár, Rákóczi-nt t. síim Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24 sz. Előfizetési diiak és hirdetések a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesz- :: tőségbe küldendők. :: TARSRDAüJWI HETILiflP megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: NESSL ÄLÄJOS. Lapkiadótulajdonos: Felsőcőri PÄÄL JÓZSEF „Mire uisszatérneh“ (Befejező közlemény) Az emberiség legnagyobb problémáinak megoldásánál mindig bő szüretje volt a legnemesebb és legforróbb nedvnek: a vérnek és könnynek. Az Ur Jézus szent vére bőven ömlött a keresztfára: —neki halála volt, nekünk megváltásunk. A vértanuk százezer számra ontották vérüket szent hitükért s imé erős hitnek élete fakadt minden cseppből. Vér és könny jelzi a népek szabadságharcát, alkotmányos küzdelmét, igazságért való küzdelmét. A törté- nelemnek ez a szigorú törvénye táplál bennünket reménységgel. Szent és nagy dolgokért folyik most is a harc, patakokban ömlik a drága magyar vér, — el kell következnie utánna a nagy tavasznak, a nagy megújhodásnak. Sóvárgó lélekkel várjuk azt a valakit, akiből e bus magyarságnak ezeréves küzdelme, bánata, keserűsége, szociális elmaradottsága elvi programmjával egybeforottan tedbe robban; aki formába jönti és tettbe | testesíti a magyarság öntudata küszöbén imbolygó gondolatokat és i problémákat. Aki szellemével, sze- retetével s a kor szavának megértésével az egészséges és természetes fejlődés útjaira lenditi. Hogy mire mind visszatérnek, ne várjon rájuk a háború előtti sors, a régi rendszer. Magyarország politikai életének régi fegyverei a múzeumba és fegyvertárba valók, hogy azok helyébe a huszadik század gazdasági és szociális viszonyainak megfelelő fegy- 1 verek kerüljenek a nép kezébe. — | Tiszteljük azokat a fegyvereket, me- | lyekkel a magyar szabadságért küz- j döttek eleink, de hogy népünknek i jólétet, önállóságot, politikai érett- I séget s ezekkel s ezek által az igazi szabadságot biztosítsuk, ahhoz ma más eszközök és feltételek szükségesek. Magyarországban, melynek népe most a testvéries összetartás oly szép jelenségeit mutatta be a világnak, ezentúl nem szabad most toha gyermekeknek lenniök. Avesze- delem idejében tanúsított testvéri érzület megkívánja, hogy Magyar- ország népe a politikai egyenlőség gyümölcseit élvezze, |hogy egészsé! ges birtokpolitika elvei minden honpolgárnak anyagi jólétét és kulturális fejlődését lehetővé tegye, merezek a testvériségnek s szeretetnek alapföltételei. Magyarország népe ezután itthon elégíthesse ki földéhségét, a szaporodó nép itthon sze- | rezhessen birtokot s ne legyen kénytelen Amerikába kivándorolni. Mikor a magyarok elfoglalták ezt az országot, nem ontották érte annyi vért, mint amennyit most áldoz a magyar. Újra véren veszi meg hazáját. Ne bandukoljon tehát napszámos és jobbágy módra idegen barázdákban, hanem a maga földjét i szántsa, vesse, a maga tűzhelyénél pihenjen és neveljen uj katonákat a hősi halállal meghalt tízezrek helyébe. Föl kell oldani azt az egész elkényszeredett gazdasági és politikai helyzetet, föl fújt és képzelt tényezők helyébe be kell állítani a nemzeti és állami fejlődés igazi, értékes mennyiségeit. Szociális reform kell az annyira elhanyagolt kisiparososztály számára. A modern kor eszméi alapján kell kisiparosainkat szervezni, termelő szövetségbe hozni és számukra legalább ugyanazt a Esték a front mögött.*) A lakásunk két waggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, olt élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztül fuj a hegyi szél a waggonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami municziós vonatot. A Mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a municzió- nak úgyse kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kaczérko- dik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két waggon mellett. Gyöngéden meglöki Őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kivin és elmegy az állomási épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a (* Molnár Ferenc „Egy Haditudósító Emlékei“ c. könyvéből.) ; fűtést. Egyszerre alulról a völgyből nagy lár- ! mát hallok. Előbb dörömbölésí, aztán kosz- j *zas orditozást. Fölkelünk, fölkelünk, az or- ditozás nem szűnik meg. Le kell menni, megnézni, mi az. Itt len a völgyben, — minden reggel sokáig nézegettem — a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellet, rendben, mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyuk körül szalonnáznak a tüzérek. Odébb — innen a magasból reggel nagyszerűen látni — a hóban nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a tazérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt állnak már egy hét óta. — Az ágyuk mellett lapos, nagy fabódé, frissen épített egészen uj barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss szinü, a barakk is uj, az ágyuk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A lapos barakk a skatulya, mellette az apró csillogó ágyuk, a színes katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák — és az egész alatt a végtelen, sima hótakaró mint az abrosz az asztalon, — ahol a gyerek játszik. Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután világosodnak ki. Most, már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn. Tüzéreket látok, a kik egy söröshordói guritanak lefelé a hóban. Az ajtó nyitik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy tüzérkapitány boldogan, sugárzó arccal. A kapitányt ismerem, véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjjelen. A neve Sobicka, kotnmandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A Sannál harcoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton, hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a köny- nyek jöttek a szemébe, ha ezekről a magyar rezervistákról beszélt. Es most elindult azzal, hogy kimegy a frontra és addig nem jön vissza, mig az ütegét meg nem találta. Egy hordó sört vett a fiuknak, azzal utazott Ment a hordóval parancsnokságról-parancs- nokságra, bejárta fél Galíciát, egyik vonatról le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, munícióval provianttal, menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyed cipelte a hordót, most végre megtalálta őket itt a grybowi állomás
