Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 71 a budapesti Kilián laktanyában harcolt, majd elmenekült — Svájcban telepedett le. Előbb zürichi diák, majd 1963 óta a berni kelet-európai könyvtár vezetője. Hadtörténész. Kutatási területe: a XX. századi Magyarország, és különösképpen a második világháború, meg az azt követő korszak, tehát az az idő, amelyről itthon a 40 évesnél fiatalabb évjáratok alig tudhatnak valamit. Lényegesen kevesebbet, mint a trójai háborúról vagy Periklészről, mert az elmúlt évtizedek tankönyveiben erről az évszázadról csak ködös frázisok, gazdasági szak- kifejezések, politikai csúsztatások szóltak. Nem is lehetett csodálni, ha kedvét vesztette a diák. Kivételt csupán egy- egy rendkívül bátor, kiváló tanár jelentett, és néhány leküzdhetetlen érdeklődéstől űzött diák. Gosztonyi Péter történészi munkássága ebbe a nemzedéknyi sötétségbe hoz világosságot. Művei megbízhatók, mert munkamódszere az alapos kutatás, állásfoglalása a tárgyilagosság. Nem szolgál ideológiát, nem agitál: tényeket közöl. Minden elérhető forrást felkutat, és minden adatközlőnek remélhető személyiség után elmegy, éljen az akár a világ másik végén. Levelezése több má- zsányi lehet. Könyvei 1989 óta Magyar- országon is rendre megjelennek, ezek sorában lett az 1992-es könyvhét legkeresettebb sztárja a jelen kötet, mely a történelem iránt érdeklődő vagy a történelemmel hivatásszerűen foglalkozó embernek nélkülözhetetlen kézikönyve. Tágan értelmezi témáját: a magyar hadsereg szerepét, sorsát történelmi körképbe állítja, erre készteti egyik legfontosabb, öngyötrő kérdése is: „kimaradhattunk volna-e a háborúból? A válasz: nem. Sajnos — nem!” Nem törődik a történésznek szóló régi tiltással, mely historikusnak véli a feltételes mód használatát, a „mi lett volna ha ...?” — kezdetű fantáziajátékot. Nem, Gosztonyi szembenéz az adott döntési lehetőségekkel, és lehetetlenségekkel, majd leszűri belőlük, hogy „útbanálló” földrajzi helyzetünk folytán'mindenképp béle- sodorta volna hazánkat a háborúba a német hadigépezet előretörése. És a barátságtalan szomszédok közreműködésével történő, évekig tartó megszállás még több halottat, még több deportálást, még több bombázást jelentett volna. A háború tehát kényszerpálya volt, s a benne való részvételt nem egyesek szándéka vagy ellenkezése határozta meg (mindkettőre volt példa bőven), hanem a történelmi forgószél külső hatalmaktól irányított ereje. Gosztonyi állítja, hogy az akkori magyar hadsereg, amelyet immár fél század óta „átokszitok hadjárat” sújt, nem előidézője, hanem áldozata volt ennek a háborúnak. Létszámát, kiképzését korlátozták a trianoni békefeltételek; felszerelésének hiányosságát az ország szegénysége, nyersanyaghiánya, fejletlen hadiipara okozta. Szekerekkel ment tankok ellen; könnyű öltözetben a kegyetlen télbe; kézifegyverrel a gépágyúk elé. Mégis helytállt és pusztult, rágalom volt gyávának mondani, mint némely németek tették. Mint ahogy azok is rágalmazták, akik „nácibarátnak”, „nyilasérzelműnek” mondták. Itt jutunk el a szerző másik alapkérdéséhez: mi történt volna, ha megvalósul Horthy kormányzó 1944. okt. 15-i terve, és sikerül kiugrani a háborúból? Jobb békefeltételeket kaphattunk volna? Kevesebb lett volna az áldozat, a rombolás, az elhurcolt ember? Szerzőnk igennel felel. Még akkor is kedvezőbb helyzetbe kerültünk volna, ha — ami aligha kétséges — utóbb Magyarország is osztozik a többi kelet-európai ország sorsában. Mégsem a hadsereget, nem is a tisztikart vádolja a kudarc miatt, sokkal inkább a parancsok és információk elakadását a zavaros helyzetben, s a megszállók éberségét. Hozzátéve: a szélsőjobboldali őrségváltást a magyar királyi honvédség, ha nem is örömmel, de bizonyos megnyugvással fogadta. Kimondja: ha nincsenek a katyini tömeg
