Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Benczúr László: Ma is hiányzik. Révész István élete és hagyatéka
BENCZÚR LÁSZLÓ: MA IS HIÁNYZIK 57 mozgalmak is a legújabbkori liturgikus mozgalmakból nőttek ki [. . .] A templom nem az építőművész stílusa, vagy díszítőkedvének tárgya, hanem a liturgikus célok szolgáló eszköze kell legyen. A templom berendezése is erre a célra megfelelő [...] A templom gyújtópontja az egymással szerves összefüggésben lévő oltár és szószék. A templom beosztása pedig erre vonatkoztatva alkotandó meg . . .” Komolyan veszi a reformáció által hangoztatott elvet: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Ezért mondja: „Az isten- tisztelet elsősorban akusztikus élmény és tapasztalat. Ezzel az alapvető kérdéssel együtt a templom vagy az egyházművészet minden részletkérdése is felvetődik.” Figyelemreméltó tanulmányt ír maga is az 1941-es budapesti egyházmüvé- szeti kiállítás kapcsán ugyancsak az Evangélikus Életben. Világosan, közérthetően fejti ki teológiai meggyőződését. Milyen telitalálat, amit Molnár C. Pálról ír: benne „azt a művésztípust kell felismernünk, akit a mai egyház magára hagyott, hogy ő azután a régi egyházművészetből merítse erejét”. Aba Novák „Jézus szent szíve” c. monumentális freskóvázlatával kapcsolatban óvja az egyházművészetet, nehogy az egyházi propaganda eszközévé váljék. „A propagandának mai világában ez a művészet hatásos — írja —, de hallgat a jövőről.” Kiemeli Gádor István kerámiáit, Pekáry goblenjeit, Ar- kayné Sztehló Lili üvegfestményeit, Okrutzky Erzsébet oltári edényeit, „mert nem halmozza el a kelyheket felesleges díszekkel”. Örömmel említi meg, hogy nem véletlenül „két protestáns művész, Deéd (Dex) Ferenc festett feszületén, oltárképein és kis házi feszületéin, Borbereky Kovács Zoltán Magyar Golgotáján érezhetjük meg azt az elemi erőt, amely a régiek alkotását annyira jellemzi. Nem a privát ember alkalmi vallásos beállítottságának a lárvái ezek a munkák, hanem az ősi hagyományokban gyökerezett mai élményt ontják magukból.” Alapvető megállapítása: „Ezen a kiállításon újra azt kellett megállapítanunk — és ez ne tűnjék fel kegyeskedőnek vagy vaskalaposnak —, hogy az egyházi művészet jövője ma sem függ mástól, mint a Krisztusba vetett személyes hittől.” A teológus Révész Istvánnak három jellemző, ma is elgondolkoztató vonására szeretném még felhívni a figyelmet. a) Tartózkodik a túlzásoktól. Az ige teológusa. Az egyházművészet feladatát mégsem az igehirdetésben látja. Az istendicséret egyik lehetséges formája. Ezért nem találkozunk nála ilyen megfogalmazásokkal: „a templomtorony igehirdetése”, „mit prédikálnak a paramentumok, az oltári gyertyák” stb. Ezek a megfogalmazások szerinte inkább a poézis, mint a teológia területéről származnak. b) Józansága óv a kritikátlan álmélkodástól (pl. a gótikával kapcsolatban) és a rigorózus ítélkezéstől (pl. az ún. „szószék-oltárok” védelmében). A gótikáról többek között ezt írja: „A dómot csend tölti be. Még a mise se zavarja a magános imádkozót.” „A szemre tart igényt. A szem élménye pedig valóban ősi időktől fogva alapja minden misztikának, legyen az pogány vagy Jézus-misztika.” — Védelmébe veszi a „szószék-oltárokat”. A hazai templom- építés virágkorában, a 18. században és a 19. század elején legtöbb templomunkban egybeszerkesztették az oltárt és a szószéket. „Nem a racionalizmus találmánya ez” — írja a templom belső teréről írt nagy tanulmányában (264. o.). „Ne lássunk a szószék-oltárban alárendeltséget. A központosítás szándékát becsüljük meg benne, s ezt a reformáció különös hitvallásának tartsuk, bármilyen jobb megoldást is találjunk ma helyette.