Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
72 KULTURÁLIS FIGYELŐ hatalmas vérkeringés.” „A gondolatok egymásba fogóznak a sötétségen át.” „A költők egymásnak felelnek idő és tér távolából.” „Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Daniét, és a századok nem számítanak.” Babits Szerb Antalnál is inkább hangsúlyozza a nagy egyéniségek jelentőségét: a világirodalomban ők emelkednek a magasba, mint a síkságból kiemelkedő szirtek, és a magasban felelnek egymásnak. „A világirodalom a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik, bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél” — mondja Babits. Szerb Antal pedig: „A világirodalom története az a folyamat, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve, megtermékenyítik és irányítják egymást.” Babits költőként szól az irodalomról, műve épp olyan gyönyörűséggel olvasható, mint versei. És mivel itt szubjektív élmények válnak tudománnyá, a terjedelemben is megnyilvánuló értékelés is csak szubjektív lehet. Szerb Antal tollát is élmény és megrendülés mozgatja, de ezeket a tanító szándék fékezi. Világtörténete élvezetes olvasmány, szórakoztató és szellemes, de korántsem annyira mint Magyar Irodalomtörténete. Talán nem is a világirodalmi téma sokrétűbb, terjedelmesebb mivolta miatt, hanem, mert — gyanítom — a szíve ezer szállal a magyar irodalomhoz köti. Akkor is, ha abban kevesebb a világ- irodalmi méretű szerző, és kevesebb lenne akkor is, ha furcsa nyelvét értené a világ, és ha nem vplna — Kosztolányi szavával — „árva gyermek minden kis magyar”. Babits és Szerb Antal abban is egyeznek, hogy figyelmüket csak az európai irodalomra összpontosítják. (Babitsnál a könyv címe is jelzi ezt, bár ő megjegyzi: az európai irodalom Ázsiában kezdődött a trójai háborúval, és Amerikában folytatódik.) Szerb Antal pedig az európai gondolati- és stílusirányzatok között enged kitekintést Amerikára is. Kristó Nagy idegenkedik az elődöket jellemző szubjektivizmustól, impresszionizmustól és a szellemtörténeti iskola módszerétől. Ő nem a magasban lebegő, s egymás felé testvérkezet nyújtó géniuszoknak látja a világirodalmi rangú írókat, hanem népük, történelmi sorsuk, társadalmi helyzetük humuszából magasba szökő sudár fáknak, és ezért több figyelmet szentel az alapoknak. Mondhatnánk: a történelem-szociológus látásmódjával vizsgálja az irodalmat. Abban is különbözik elődeitől, hogy művének mintegy harmadát az utolsó három-négy évtized íróinak szenteli. És mivel itt még a történelmi távlat nem mutatja meg a világirodalmi rangot, tehát a szerző elkerülhetetlenül bizonyos teljességre kényszerül. Több írót, több művet sorol föl (javarészt magyar fordításban is elérhetőket), ezért itt zsúfoltabbá válik a szöveg, kevésbé megismerhetővé az, akiről szól. (Ám aki olvasta a műveket, a kellő eligazítást megkapja.) A szerző így is hiányosnak érzi művét, mert nem maradt hely Ausztrália, Ázsia, az egykori Szovjetunió tagországainak irodalmára. Amint mondja: „teljességre mégsem törekszem, nem említek mindenkit;... a fő irányzatokat igyekszem bemutatni, a legjellemzőbb, máig ható és olvasható szerzőket”. „A világirodalom fővonulatai és főszereplői jelennek meg e könyvben, szükségképpen esetlegesen, sőt olvasói szubjektivitással” —, mert a tanító szándék ellenére — szerencsére — szubjektív ő is, és sok élményről szól, kivált a régieknél. A mai világirodalom vezető hatalmasságának Latin-Amerikát látja (nem egyik vagy másik írót, hanem a földrész íróinak együttesét), míg a jövő — szerinte — Afrikáé. A tény, hogy Afrika egymás után föltűnő írói angolul írnak (másként meg sem értenék egymást a sok nyelvjárás közepett), az angol pe-
