Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - ifj. Cserháti Sándor: Én, Te (és) a Közösség
20 IFJ. CSERHÁTI SÁNDOR: ÉN, TE (ÉS) A KÖZÖSSÉG Mi a közösség? Több-e, mint egyének szándékolt, vagy a körülmények adta puszta társulása? Jelent-e önmagában valamit? Ha igen, megőrizheti-e benne az egyén, a személy a maga páratlan értékét? Ma, amikor életünk minden más elemével együtt fogalmaink is rohamos sebességgel változnak, mond- hatunk-e egyáltalán valami megbízhatót, maradandót a közösségről, közösség és egyén kapcsolatáról? írásomban e kérdésekre keresem a választ, mégpedig egy meghatározott irányban. Előbb azonban néhány gondolat erejéig érdemes elidőznünk a közösség egy sajátos — és bennünket különösen érintő formájánál, a keresztény közösségnél. (Szándékosan nem valamely körülhatárolt formára; egyházra, gyülekezetre, hívő csoportra stb. utalok.) Az egyszerűség kedvéért külön nem jelzem, de itt és a továbbiakban hansúlyozot- tan együtt látom a zsidó és a keresztény tradíciót, sőt, úgy érzem, hogy témánkat tekintve a keresztény közszemlélet szorul némi biblikus — ezen belül ószövetségi — korrekcióra. A kereszténységben egyszerre lehetünk tanúi egyén és közösség végtelen egymásrautaltságának, s a kettejük közt húzódó — időnként feloldhatatlan — feszültségnek. Már hitünk „iránytűje”, a bibliai irodalom története is e kettősségről árulkodik. Közösségben született és formálódott, és mindig közösséghez szól; ugyanakkor sohasem válik a közösség szemléletének, akaratának puszta tükrévé. Lépten-nyomon konfliktussal találkozunk, ahol többnyire egyének küzdenek az isteni igazság oldalán, gyakran az egész közösséggel szemben. Jeremiás panaszai vagy Pál korinthusi küzdelmei mégsem szentesítenek valamiféle „hívő individualizmust”; küzdelmüket nem az önigazolás indulata, hanem éppen a közösségért érzett felelősség motiválja. És lám, a későbbi közösség vállalja és integrálja a konfliktust — így állhat ma előttünk a Biblia. Ma sincs ez másképp. A hit, a hívő élet bölcsője a közösség. Otthonommá válik, mielőtt még otthonomat keresném, és az marad el- csatangolásaimban is. Ezen nem változtat semmiféle későbbi indulat, csalódás, kritika; hisz az egyetlen hely, ahol indulatomnak, csalódásomnak, kritikámnak hangja van. Mégis, a hit személyes esemény, és ritka alkalom, ajándék, ha a közösség hitének ütőere egy ütemre dobban. A hit igazán magas- feszültségű pillanatai — a legmélyebb felismerések bölcsői — legtöbbször magányossá teszik az embert. Ez talán a felelős keresztény élet egyik örök dilemmája: élni, megélni a hit közösségét, szembe kerülve újra és újra a közösség hitével. Nem hiszem, hogy a bibliai és a Biblia utáni kereszténység történetéből bármi végérvényes következtetést levonhatnánk akár az individualizmus és kollektivizmus konfliktusát tekintve, akár az eszményi közösségi berendezkedést illetően. Elég, ha regisztráljuk a tényt; a dilemma, a konfliktus a kezdetektől jelen van, nem újdonság. Sokkal fontosabb észrevennünk azt a tényezőt, amely a konfliktusok ellenére máig megőrizte a közösséget, s benne az egyén helyét, szerepét. Ez az az egyszerű, közhelynek ható tény, hogy a hívő közösség nem önmagában, önmagáért van, nem önmagára vonatkozik. Jól vagy rosszul, de Urára figyel, belőle és előtte él. A kereszténység nem érthető meg önmagában, csak azzal való kapcsolatában, aki életre hívta. Keresztényként egyén és közösség hiteles helyét is e kapcsolat fényében kell keresnünk. A kapcsolat, a viszony a kulcseleme annak a szemléletnek, amelynek segítségével problémánkat a továbbiakban boncolgatni szeretném. A magyar olvasó számára e szemlélet elsősorban Martin Buber Én és Te című művében hozzáférhető.1
