Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Buda Béla: A közösség gyógyító ereje
BUDA BÉLA A közösség gyógyító ereje A 18. századi német irodalmi romantika és a következő század német filozófiája nyomán hosszú ideig divat volt az embert zárt individuumnak tekinteni, lényének határait „kültakarójá'ban” keresni. E szemlélet jegyében gondolkodott a modern lélektan is. Freud híres „Unbehagen” modellje szerint az ember önző, ösztönkielégítő lény, aki csak értelmes énjének parancsára, felismert érdéke nyomán fogadja el a társadalmat, mert az védelmet, biztonságot nyújt neki, de közben rosszul érzi magát (Freud könyvének magyar címe: Rossz közérzet a kultúrában), mert egyes szükségleteiről le kell mondani. Ma ez az egyénlélektani „antropológia” már nem tartható. Nemcsak a szocializáció folyamatának jelentősége miatt, amelyből nyilvánvaló, hogy a társas viselkedés és a személyiség a gyermek- és serdülőkor idején „programozódig’ be az idegrendszer „számítógépébe”, „hardware”-ébe, hanem többek között az élővilágban egyedülállóan nagy és meghatározó társas szükséglet felismerése miatt is. Az ember képes egyedül élni, lehet Robinson, Rab Ráby vagy remete, de erre az életmódra rendszerint a kényszer viszi rá, a remete már általában nem teljesen magában van, hanem antropomorfizált istenével él együtt, bármelyik vallás híve is legyen. Legalábbis jelképes értelemben. Amennyiben egyedül marad, általában annyira károsodik a személyisége vagy annyira feszült és boldogtalan. Rabságban, fogságban is a társak adnak vigaszt, így lehet túlélni koncentrációs tábort, Gulágot, hosszú börtönt (pl. olyan évtizedeket, mint amelyeket a közelmúlt magyar „rab-rekordere”, De- mény Pál elszenvedett). Ma úgy véljük, az ember kommunikáció nélkül nem tud igazán létezni. Már az elemi ingerigény is igen nagy, az ötvenes évek híres érzékszervi izolációs kísérletei kimutatták, hogy az ingermegvonás dezintegrálj a a személyiséget. Mivel az emberben belső kommunikációs folyamatok is zajlanak, és az ember mintegy párbeszédbe tud lépni a külvilág belső reprezentációjával, az egyedüllétet különösebb károsodás nélkül át lehet vészelni aránylag hosszú ideig. A képzelet társakat teremt, és a gondolkodás, amelyről már Platón is azt mondta, hogy az az értelem dialógusa önmagával, ugyancsak hosszú ideig szolgáltathat a léleknek sajátos emberi ingeranyagot. Az ún. szituációs el- butulás, a regresszió, az érzelmi eltompulás azonban hamarosan szembetűnővé válik annak számára, aki az adott személyiség korábbi szintjét ismerte. Több szakember szerint a kommunikáció és a társas érintkezés szinte „re- spiratórikus” jellegű, vagyis olyan fontos, mint a lélegzés. Szociálpszicholó-
