Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Veöreös Imre: Didakhé – A tizenkét apostol tanítása II.
VEÖREÖS IMRE: DIDAKHÉ 71 nem tanítja, hogy azt kell tenni, amit ő tesz, általatok meg ne ítéltessék. Istennél van az ítélete. Mert így cselekedtek a régi próféták is” (11,11). A vélhető magyarázat: egyes gyülekezeti próféták házasságukban önmegtartózta- tóan éltek, hogy ezzel Krisztus és az egyház közötti „házasság” titkát földi másolatban allegorikusán ábrázolják (vö. Ef 5,31—32), de nem csinálnak belőle másokra kötelező törvényt. A gyülekezet ne ítélje el őket; ószövetségi próféták is cselekedtek hasonlóképpen (vö. Hós 3,1—3). Ez az enthuziasz- tikus, rajongó prófétai magatartás és annak tudomásulvétele idegen hang a kereszténységben. 12. fejezet A máshonnan jövő keresztény testvért — „mindenkit, aki az Űr nevében érkezik” — fogadják be. A Római Birodalom jól megépített közlekedési útjain nagy volt a forgalom. Az átutazó keresztényt lássák vendégül, segítsék, amennyire tudják. De ne maradjon tovább két vagy három napnál. Ha iparosember és le akar telepedni, tegye és dolgozzék. Ha nincs mestersége, akkor gondoskodjanak munkavégzéséről, „hogy közöttetek keresztény ember ne éljen tétlenül” (12,4). Ha ezt nem vállalja, „Krisztus-kufár”; őrizkedjenek az ilyenektől. Figyelemreméltó, hogy a munka a fiatal keresztény gyülekezetekben az ókorban szokatlan megbecsülést nyert. Nélküle nem lehet tisztességes emberi élet. Ilyen apró mozzanat, mint a Did rendelkezései a hozzájuk érkező keresztényekről, jelzi azt a társadalomtörténeti változást, amelyet a kereszténység elterjedése hozott az emberiség életében. Ezek az adatok nem elegendőek ahhoz a következtetéshez, hogy a Did látóhatárában élő keresztény gyülekezetek gazdasági és munkaközösségben éltek. „Khrisztiá- nősz” — a gyülekezet tagjainak Krisztusról való elnevezésével itt is találkozunk, mint az Újszövetség egyik helyén (Apsel 11,26). 13. fejezet A gyülekezetben megtelepedett, tehát nem vándorló prófétákról és tanítók megbecsüléséről szól itt az irat. A „tanítók” karizmatikus igehirdetők, akik a prófétáktól eltérően nem eksztatikus állapotban szolgálnak. Ök végzik a keresztségre való előkészítést is. Az apostolok utáni kor kezdetén a gyülekezeti próféták igen nagy tekintélynek örvendtek. Kimagaslottak a gyülekezet más vezetőinek sorából. Róluk és a tanítókról mondja a szöveg, hogy megérdemlik a kenyerüket. Mindenfajta termésből a zsengét a prófétáknak kell adni. A csűr, a présház első hozama, a juhok és marhák elsőszülöttei őket illetik. „Ha nincs közöttetek próféta, akkor adjátok a szegényeknek” (13,4). Ez a megjegyzés arra mutat, hogy a próféták száma az idő múlásával kevesbedett. Kiemelt értékelésüket mindennél jobban jelzi, hogy a szegényeket csak akkor illeti meg ez az elsőség, ha nincsenek a gyülekezetben próféták. A sütött kenyérből is az első a prófétáké. Boros és olajos hordó megnyitásakor először a próféták kapjanak belőle. Bizonyos szabadságot azért kapnak a gyülekezeti tagok a személyes döntésre: „Pénzedből, ruhádból és minden vagyonodból vedd az első részt, ahogyan jónak látod, és add a parancs szerint” (13,7). A felsorolásból kiviláglik, hogy ezek a gyülekezetek vidéken, falusi körülmények között éltek, nem városlakók voltak a tagjai. Érdemes megemlíteni, hogy Pál apostol missziói munkája mindig városokat érintett, hogy onnan sugározzák tovább az evangélium.
