Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Bagdy Emőke: A "lélek kapui". A szavak mögötti jelentések
22 BAGDY EMŐKE: A „LÉLEK KAPUI denkor az elismerésünk kifejezését. Benne keressük a szeretet értékvissza- tükröző, ránk sugárzó fényét. József Attila költői metaforája éppen ennek a felismerése: „Hiába fürösz- töd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat...” A megtisztító fürdő: a tiszta, ragyogó, sugárzó, szerető, elfogadó tekintet. A szem tehát szinte az arcunk ékköve, fejünk „lámpása”, a bennünk lévő energiáknak, vitalitásnak is beszédes bizonyítéka. A szemgolyó — akárcsak a földgolyó, a glóbusz — a mindenségnek a „tükre”, benne jelenik meg a „világ képe”. Mitológiai és kultúrtörténeti jelentésháttere szempontjából pszichológiailag is fontos, hogy a szem és a fény szorosan összetartoznak. Ezt szent Lucia („Luca”) napjának (dec. 13.) jelentése is hordozza. A Lucia (Luca) név a latin lux (fény, világosság) szóból ered, amely egyszersmind szemet, a „szemünk világát” is jelenti, szemünk fényét, amelyre rendkívüli módon vigyázunk. Amire az ember nagy gonddal ügyel, azt őrzi, „mint a szeme világát”. Lucia a szemnek, a fénynek, a napsütésnek, a sötét télben várva várt világosságnak, átvitt értelemben a megváltó szentség tiszta fényének a várakozását szimbolizálja. Szent Lucia a vakoknak és szembetegeknek a védőszentje, akit a pogányok tiszta erényeiért egykor megvakítottak. Azóta szellemi gyógy- eröket és éltető sugarakat áraszt a világba. Luciát kezében lámpással, égő olajméccsel ábrázolják vagy egy tállal, amelyben zöld leveles ágacska két szép virágát emberi szempár alkotja. Az egyiptomi kultúrában Hórusz-isten bölcs szeme teremtésszimbólum volt. Hóruszt a mitológia szerint Ozirisznék (a Nap erejét és fényét hordozó istennek) Iziszre (a Hold istennőjére) vetett tekintete, szemének világító fénysugara nemzette. A Nap és a Hold, a nappal és éjszaka, a nappali látás és az éjszakai „látomás”, az álom és a beavatottság látnoki kiváltsága olyan ősi polaritásoknak a hordozói, amelyeket a szem lélektani jelentésében is fellelhetünk. A szem a kül- és belvilág kapujaként, a nappalok és éjszakák ritmusának törvényei szerint az álomban bezárul (ilyenkor a „belső látás” nyílik meg az álmodás révén), majd ébredéskor ismét kinyílik a világra. Az ébredő szem nyitja meg a befogadó tudatot a világ „bekebelezésére”. A nappal befogadottakkal az ember „lelki szeme” és az álmodó tudat rendkívüli munkát végez, átszerkeszti, raktározza, megmunkálja, de a belső „látomásoknak” soha nem ér a végére, ahogyan az álomképek teljes megértésének mélyéig sem juthatunk el. Ezért lehetett érvénye az Izisz-mitológiában az ízisz-szentély feliratának: „Én vagyok, aki volt, van és lesz: fátylamat halandó soha nem lebbentheti fel”. A megértés bevilágító fénye, amit a „belátás, átlátás” kifejezése is hordoz, a lélek titkainak, a „belső képeknek” a jelentéséhez teljességében soha nem férhet hozzá; a „másvilágot” fátyol takarja a kereső értelem elől, a „fátyolos szem, ködös tekintet” nem láthat tisztán. Ezt szimbolizálja az Izisz-fátyol. A beavatkozási rítusok egyike a szem felnyitása. A beavatandót bekötött szemmel — azért is, hogy ne tudja a visszautat többé megtenni — elvezetik a beavatás színhelyére, hogy ott a szeméről a kötést levéve, egyszerre táruljon elé a teljes látvány, amelynek fényhatásait mintegy gyűjtőlencseként ösz- szeszedve gyűljön lángra, elégetve előző életéből, ami értéktelen, múlandó, és fénnyé gyújtva, ami értékes és halhatatlan. így lesz a két szem igazából egy. A látás integráló funkcióját, különösen szimbolikus értelmében, mint
