Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
52 MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÜSOROZAT (IFJ. FASANG A.) zatokat hoz, noha a munkája lassú. Mindenesetre az is valami, hogy helyrehozhatatlan, rossz döntések 1990 óta nem születtek. — Mit értett azon, hogy az egyháznak a közéletben meg kellett volna jelennie? — A közéleten azokat az ügyeket értem, amelyek a társadalom egészére vonatkoznak és a köz színpadán játszódnak le. Tehát olyan fórumokon, mint a sajtó, a rádió, a televízió, a különböző társadalmi rendezvények. Az egyház a közösségért van, nem önmagáért, tehát a közéleti szerep azt jelenti, hogy az egyház a saját lényegének megfelelően végzi a küldetését a társadalom részeként. Természetesen különbséget kell tenni közélet és politika között. Ugyanis a közéletben való részvételnek nincs közvetlen hatalmi vonatkozása. Äz egyház képviselői másokkal egyenrangú partnerként vesznek részt benne, csak éppen az egyház nevében szólnak. A funkciója pedig az, hogy az egyház segítse híveit azoknak a problémáknak a megoldásában, amelyekkel a hívek mint a társadalom tagjai szembetalálkoznak. Véleményem szerint az egyházi vezetők, egyházi testületek csak olyan kérdésekben foglalhatnak állást, amelyek Isten rendelésével megegyeznek és az emberi élet érdekében állnak: minden ellen, ami az emberi méltóságot sérti, megalázza az embert, butít és öl, az egyháznak fel kell lépnie. De az egyház közéleti szerepe semmi esetre sem politikai álláspontok közzétételében áll. Ez volt a korábbi korszakok óriási tévedése, hogy mondjuk a szószékről szorgalmazták a téeszcsék megalakulását, és püspöki pásztorleveleket kellett ilyen ügyekben felolvasni. Sőt, hogy a dolog még megalázóbb legyen, megfelelő bibliai idézetet is kellett keresni a kollektivizmus magasabbrendűségének az igazolására. Tehát az egyház a rezsimet legitimálta. Egyébként ma is sokszor kétségbe vonják az egyház közéleti szereplésének jellegét, vagy azt mondják, hogy ez a szerep túl fennkölt és túl magasröptű, nem érint konkrét kérdéseket. Hát ezért nem! Mert a konkrétumokban olyan sikamlós területre tévedne, ahol óhatatlanul egyik vagy másik politikai érdekcsoport mellett tenné le a voksát. — A két politikai hatalmat összevetve: a Kádár-éráét és a mostanit, milyennek találja az egyházhoz való viszonyukat? — Alapvető a különbség. Ma szabadságban élünk. Mindenki nyíltan beszélhet. Az állam véletlenül sem szól abba bele, hogy ki lehet egyházi tisztség betöltője. Épp ez volt az egyik dilemma: voltak olyan radikális egyházi csoportok — bennük tekintélyes személyiségek —, akik azt mondták, tekintve, hogy a korábbi időszakokban az állam döntött abban, ki legyen a püspök, most az állam távolítsa is el ezeket a régi rendszerből itt maradt embereket. Óriási csapda lett volna. Hiszen az egyház mai, belső problémáit magának az egyháznak kell megoldania. — És úgy érzi, a mai politikai hatalom nem is tart rá igényt, hogy az egyház szolgálja — kiszolgálja — öt? — Kiszolgálásra semmiképp sem tart igényt. Az együttműködésre viszont szerintem minden normális társadalomban szükség van. A jelenlegi együttműködés pedig egyáltalán nem a Kádár-érabeli együttműködés reminiszcenciája. Semmiféle olyan törekvés nincs a politikai hatalom részéről, hogy az egyházat valamilyen társadalmi kérdésben maga mellé kényszerítse. Az is fontos különbség, hogy ma a sajtó sok mindent megír (nem mindent), ami az emberek szemét bántja. Ez a szabadság teremti meg az egyház normális működésének a feltételeit is. — Pedig a történelmi ismereteim alapján az a benyomásom — lehet, hogy
