Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
50 MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJŰSOROZAT (IFJ. FASANG Á.) az egyháznak nem az a feladata, hogy a társadalom cukrosbácsija, édes ételízesítője, hanem hogy a társadalom sója legyen. — Ügy érti, hogy egyház és társadalom viszonyát az egyháznak az államhoz fűződő kapcsolata rontotta meg? — Ezt meghatározónak tartom. Egyház és állam viszonya látszatra volt csak jó, mert végül is az egyház számára ez rabság. Ugyanis az összes vezető egyiházi tisztség betöltéséhez az állam jóváhagyására volt szükség, és ezt a jogát az állam a hírhedt 22/1957-es rendelet alapján kezdetben rendkívül szigorúan gyakorolta, majd látszatengedményeket tett, de arra vigyázott, hogy egyházi pozíciókba ne olyan ember kerüljön, aki közszeretetnek és megbecsülésnek örvend, és (tisztelet a kivételnek) alkalmas is a feladatra. A szürkék gyülekezetét próbálta megteremteni, és ez többé-kevésbé minden egyházra érvényes volt. A 89-es esztendő ennek a viszonynak a szempontjából azért volt nagyon fontos, mert hirtelen evidenssé vált, hogy az állam többé nem gyámkodhat az egyház felett. De a társadalomban is olyan eruptív erővel szabadult el a szabadságigény, hogy ezt a csak látszatra egészséges kapcsolatot már nem lehetett tovább fenntartani. Éppen ezért még a Németh Miklós-kormány utolsó hónapjaiban megszületett az a törvény, amely az 1948-as egyezményt felmondta, és új alapokra helyezte állam és egyház viszonyát. — Ha jól értem, a Kádár-éra egyházának minőségét azzal magyarázza, hogy az állam rátelepedett az egyházra, vagyis ez az állami gyámkodás hatására került olyan morális állapotba, amely a hívőkkel váló kapcsolatát is megrontotta. — Részben ez a magyarázat. De tudja, az, hogy az egyház vezetői és a hívek közti kapcsolat hogyan alakul, annak számos összetevője van. Nem akarom lebecsülni a tradicionális szemléletet, melynek alapján a püspököt pusztán azért kell tisztelni, mert püspök. Első a rang és utána következhet az emberi kvalitás. Ez pedig nem egészséges. Nem tudom százalékra megmondani, az evangélikusoknak milyen hányada képviseli ezt a felfogást, de jelentős részükre jellemző a hagyományos tekintélyelvű tisztelet, amely mind a mai napig él az egyházban. — Miben állt az a morális romlás, amelyről beszélt? — Először is az Evangélium tanításának a meghamisítása. A diakóniai teológia azt a szép gondolatot fogalmazza meg, hogy nem az uralkodás, hanem a szolgálat a feladatunk. Káldy Zoltán is azt a címet adta híres könyvének, hogy „Hanem hogy ö szolgáljon”: mint ahogy Jézus Krisztus váltságul adta az életét sokakért, nekünk is úgy kellene az életünket a társadalom érdekében „feláldozni”. Csakhogy amikor a szolgálatot a kiszolgálással keverik ösz- sze, ez olyan, mintha egy diakónus (betegápoló) egy pincér munkáját végezné el. Természetesen nem akarom lebecsülni a pincér munkáját, de a két tevékenység funkciója, jellege más. Az egyház nem válhat kiszolgáló személyzetté. Szakszerűen, hitelesen és szeretettel kell gyógyítania ott, ahol szükség van rá. — Magyarán az egyház elhagyta a híveket? — Részben igen. De az elárvult hívek és néhány, áldozatos munkát végző lelkész belső igényük által vezetve azért fenntartották a gyülekezeteket, bár azt nem tudom megítélni — hisz erre nincs mérőműszer —, hogy a hitbéli erősödés milyen mérvű volt. Az viszont tény, hogy az a nagy leépülés, mely az ötvenes évek elején indult, és mélypontját a hetvenes évek közepén érte
