Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (BALASSA PÉTER) 41 günk lenne a hitre és a vallásra. Egy valamivel emberségesebb világnak tudna adni ajánlásokat a vallás. Ezzel együtt nem hiszem, hogy ez a folyamat azt jelentené, hogy a történelmi egyházak a végéráikat élik. Én két lehetőséget látok: az egyik út a kis- egyházak, a szektásodás felé vezet, tehát a hit eleven megélését lehetővé tevő kisközösségek felé, amelyek nem történelmi múltra és misztikus alapításra vezethetők vissza, mint mondjuk a buddhizmus, az iszlám vagy a kereszténység. Ez az átáramlás már folyamatban van, ami elég nagy hisztériát és félelmet kelt a történelmi egyházakban, és a reakciójuk időnként súrolja a kis- egyházak üldözésének határait is. Mintha a keresztényi türelemről teljesen megfeledkeztek volna, amit én roppantul nehezményezek. A másik út, hogy az a harc, amelyről az előbb beszéltem, felerősödik a nagy egyházakon belül, és talán felnőnek olyan nemzedékek, amelyek rájönnek arra, hogy mondjuk a kereszténység utóbbi ezerötszáz évét kellene átértékelni, és talán — most radikálisan fogalmazok — egy prekonstantin egyházban kellene gondolkodni, tehát a Nagy Konstantin-féle fordulat előtti egyházban. Hiszen a tragikus pillanat az volt, mikor a Római Birodalom császára a IV. században államvallássá tette a kereszténységet. És még akkor is ez a véleményem, ha vélhetőleg felsőbb egyházi körökben — amelyekkel nekem nincs kapcsolatom — ezt ördögtől való gondolatnak minősítik. Keresztényi szabadságom nevében nem mondok le a szabad gondolkodás lehetőségéről, annál is inkább, mert ezt a jogomat kanonizált szövegekkel is demonstrálni tudom. A szabadság kulcsfogalom, amit azt hiszem, a kereszténység nem értett meg önmaga lényegéről: nem érti, hogy ő a szabadságról szól. — Talán mert az évszázadok alatt az egyház mint intézmény, rákövesült a hitre, saját önérdeke szerint próbálja meg azt mozgatni. És valószínűleg ezért nem tudja eldönteni azt sem, hol végződik az ember Isten jegyében történő szolgálata, és hol kezdődik az Isten nevét felhasználó uralomvágy fölötte. Konkrétan: nem tudják, nem érzik, mennyi egyházi iskola elég, mennyi hitoktatás elég, mennyi direktíva elég az ember társadalmi magatartásának befolyásolására. — Ehhez semmit nem tudok hozzátenni. Ez így van. És ennek meghaladásához valóban óriási szemléletváltozásra volna szükség. Ez a közeljövőben nem várható, de a régi és a radikálisan új egymás mellett élése és harca igen. Tehát az egyházi nagyuraknak előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy nem az övék, és csak az övék az egyházra bízott nyáj, és az egyház maga régen nem monolitikus többé. Az Üjszövetségben sehol nincs szó a globális hódításról, a keresztény kisközösségekről mint kontraszttársadalmakról annál többször. — Eddig csak a probléma intézményi részéről beszéltünk. De itt van a másik kérdés: kell-e változtatni például a vallás nyelvén, ahhoz, hogy az emberekhez úgy lehessen szólni, hogy mind a hétköznapi, mind a nagy életigazságok úgy legyenek elmondhatók, hogy azok számukra a XX. század végén is hitelesek legyenek és az életükre szabottak? — Azt hiszem, ez a probléma nem tisztán nyelvi kérdés. Hiszen már az evangéliumok szövegeiben, tehát az I—II. században szerkesztett szövegekben vannak bizonyos mázas betoldások és ragacsosságok, ahogy azt Jeles András írja egy noteszlapján, ami elfedi, hogy valójában mi is történt. Jézus: meg- történés, nem pedig birodalomalapítás és világhódítás. Nem is erkölcs-szabálygyűjtemény. Tehát a nyelv nem meríti ki magának a hitnek az eseményét vagy megtörténtét. Én éppen ezért nem a nyelvi fordulatra koncentrál
