Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Révész Sándor: A heterokratikus média
RÉVÉSZ SÁNDOR: A HETEROKRAT1KUS MÉDIA 17 pár indította el és fűtötte föl, amelynek mindkét tagja olyan morálisan megsemmisítő bűncselekmények részeseként bukott le a politika színpadáról, amelyek nagymértékben hozzájárultak a politikai autoritás megrendüléséhez az Egyesült Államokban. A dicstelenül végződött vietnami háború, amelyről a nemzeti lojalitást gyakorló sajtó meglehetősen egyoldalúan tájékoztatta az amerikai közvéleményt, a Watergate-ügy és a konzervatívok sajtóellenes kirohanásai együttesen a 70-es évek folyamán valóban sokkal kritikusabbá tették az amerikai médiát, mint amilyen addig volt. Nem lenne bátorságunk azt állítani, hogy a konzervatívok vádjai teljes mértékben légből kapottak. Az a tény, hogy a demokratikus médiumok, különösen a rádió és a televízió folyamatos versenyhelyzetben működnek, népszerűnek muszáj lenniük, és a hírműsorok, a politikai műsorok tömegkultúrát közvetítő szórakoztató intézményekbe épülnek be, óhatatlanul populista irányba csúsztatja el a tömegtájékoztatást. A kisember bizalmatlansága az ajberhóhem tojásfejűekkel szemben bizonyos mértékben bizalmatlanságra és leegyszerűsítésre kötelezi a kommunikátorokat. Az elektronikus média egyébként sem visel el (s egyre gyorsabb tempókkal dolgozván, egyre kevésbé visel el) olyan mélységű elemzést, mint az írott sajtó. Ennek a tényezőnek, mondjuk, egy adóemelés kapcsán olyan következményei lesznek, hogy a tévénézőt kifogástalan objektivitással tájékoztatják arról, hogy miként hat az ő életére a tojásfejűek döntése, mekkora terhet jelent az neki, de elhalványodnak az ügy társadalompolitikai vonatkozásai, a jóléti újraelosztás módosításának következményei és az ezt támogató vagy támadó érvek. A demokratikus média hajlamos arra, hogy a politikai életet a sportversenyek sémájában ábrázolja, és kiemelje belőle a társadalmi értékekről folytatott diskurzust, hogy a „Ki győz?”, „Ki taktikázik jobban?”, „Ki az erősebb?” kérdések árnyékába tolja azokat a kérdéseket, hogy „Kinek van igaza?”, „Mit kellene tenni?”, „Mi mennyire fontos?” stb. A pártatlan, „értékmentés” tudósításnak ez a királyi útja: a tudósítás tárgyának értékmentesítése ... A pártatlanság követelménye sok érdekes kérdést vet fel. Például: Nem az példázza-e a közmédia pártatlanságának demokratikus követelménye, hogy a (létező) demokrácia és az elidegenedés elválaszthatatlan egymástól? Hiszen itt a személyiség és a professzió elszakadását feltételező követelményről van szó. A kommunikátor mint magánszemélyiség: választó- polgár, bemegy a szavazófülkébe és pártot választ, van politikai identitása, közkommunikátorként azonban ezt az identitást leakasztja a személyiségéről és neutralizálja önmagát, mielőtt a mikrofon elé lép. De le lehet-e akasztani azt az identitást? Ha nem egészen, akkor esetleg a pártatlanság lenge leplén átütő különböző pártszínek semlegesíthetik egymást? De mi garantálná a rejtett politikai szimpátiák egyensúlyát? Mint ahogy egyetlen cseppben sincs benne a tenger, és minden cseppnek más az összetétele, mint a tenger egész víztömegének, a társadalom minden részében is mások a politikai erőviszonyok, mint az egészben. Miért lenne ez alól kivétel éppen a kommunikátorok nagyon is sajátos társadalmi metszete? Vagy esetleg mégsem kell a személyiségnek és a professziónak szétszakadnia, s a kommunikátorok társadalmi metszetére éppen a pártfelettiség jellemző, az a késztetés jellemző, hogy üresen dobják az urnába a szavazólap
