Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992

1992 / 4. szám - Szigeti Jenő: Kisebbségben mint adventista

SZIGETI JENŐ: KISEBBSÉGBEN 51 tem az osztályelső. Visszanézve a negyven évvel ezelőtti keserű történetre, valahol a szívem mélyén hálát érzek az egykori igazgatóm „igazságtalan­sága” miatt. Ennek köszönhetem általános műveltségem jelentős részét. Kisebbségnek lenni — azt jelenti, hogy ellenszélben futni, többlet terhet vállalni. Minőséggel lehet győzni a mennyiség többsége felett. Ez, ha van erőnk, ha vannak okos, jó barátaink, hatalmas erő. Természetesen a kisebbség nem érdem (de nem is szégyen), hanem egy helyzet, lehet starthely és lehet börtön is. Kísértése is van a kisebbségnek: az elszigetelődés, a különcködés, az a fal, amit könnyen felépítünk önvédelem­ből, elveszítve ezzel nyitottságunkat. Magamat vizsgáztatva sokszor felvetettem azt a kérdést, hogy hogyan sike­rült (vagy egyáltalán sikerült-e) ezt a csapdát elkerülni? A kisebbségi lét kompromisszum-készségre, toleranciára tanított. Ezt már gimnazista korban felfedeztem és társaim között ezzel vívtam ki a tekintélyt, hogy hogyan tud­tam konfliktusaim megoldani, békességet teremteni. Sokszor vállaltam „szó­vivői szerepet” tanár és diák konfliktusában. Nem okozott gondot az enyém­től eltérő, másféle filozófiák, eszmerendszerek anyanyelvi szintű elsajátítása. Hamar rájöttem, hogy más a megértés és az egyetértés. Megértésre a többség másféle véleményének tolerálása késztetett, mig az egyetértés megmaradt a testvérre találás ritka örömében. így a megértés a toleranciát építette. Két év vizsga nélküli egyetemi barangolás, kritikus szellemű gyűjtögetés után kerültem egyházam teológiai főiskolájára. Az egyházamhoz az egyetér­tés, a testvérre találás öröme kötött. Azt éreztem, hogy vannak olyanok, akiknek szükségük van rám; várnak tőlem valamit, értük vagyok. Mindezt már az Evangélikus Teológián tanultam meg igazán. Az adventista teológiai főiskola négy évének elvégzése után újra elsős lettem. Emlékszem, amikor először léptem be az osztályba. Eszembe jutott minden. Testvérekre, társakra találtam. Örökre hálás vagyok dr. Prőhle Károly professzor úrnak, aki mindig úgy kollokváltatott, hogy másféle hitemről is kifaggatott, és ad­dig nem engedett el, míg megfelelő színvonalon el nem mondtam, hogy mit miért hiszek úgy, ahogyan hiszem. Ez volt az én igazi teológiai egyetemem. Becsületbeli kérdéssé vált, hogy hitem minden pontjának utánajártam. így másféle hittel is sok jóbarátot, testvért találtam. Itt alakult ki bennem az a meggyződés, hogy egymás hitének igazi megbecsülése nem kényszerít identitásunk feladására. Ügy lehet vállalni a másikat, ha másságát is vállal­juk. Ezt viszont csak önmagunk hitének tudatosítása útján tudjuk lelkiisme­reti konfliktus nélkül is megtenni. Kisebbségben élek — megbékéltem Gyakorlom magam a megértésben, és dolgozom azon, hogy egyre több emberrel jussak el az egyetértés öröméhez. Néhány tanulságot szeretnék végül megfogalmazni. Minden igazi közösség — kisebbség. Akkor érték, ha benne a másokat be­csülő szeretet zártsága és nyitottsága valósul meg. Az intimitás zártsága és a másokat becsülő szeretet nyitottsága egyszerre teszi az igazi, toleranciára épülő máshol is becsülni tudó közösséget. Ezért az egészséges társadalom többségének szüksége van a nyitott, toleráns kisebbségre. A szabadság — benne a vallásszabadság — mércéje a kisebbség szabadsága. Erről sokszor megfeledkezünk. A diktatúra gondolkozási módja, érvrend­szere még ma is bennünk él, ami egy hamis demokráciafogalmat építgetett bennünk. A többség diktatúrája is diktatúra és nem demokrácia. A vallás- és

Next

/
Oldalképek
Tartalom