Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A többi levél (Zsid, Jak, 1Pt, Jud, 2Pt)
60 VEÖREÖS IMRE: A ZSIDÓKHOZ IRT LEVÉL egész keresztény létet. A hit engedelmesség Isten szavának és hívásának. A vándorút megpróbáltatásai között a csalhatatlan reménység és a kitartó hűség óv meg az eleséstől (6,11—12). Ezt mutatja az a részlet is, ahol a szerző az egymásért való felelősségre figyelmeztet, amely különben a levél nem egy helyén előjön (3,12—13; 10,24): „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön” (12,15). Mérgező növény káros hatása a gyülekezet kertjében — ezt tartalmazza a hasonlat. Az Isten kegyelmébe való belekapaszkodás megtartó erő. A levélből kitűnik, hogy nem egyszerűen az üldöztetés veszélye az, ami kísérti a hívőket hitvallásuk megtagadására, hanem a hitbeli megfáradás. A „régi” hívőket gyakran jellemzi, hogy hitük megfakul, elerőtlenedik. Mégis a szenvedéstől való félelem a legnagyobb visszahúzó erő az irat olvasóinál. A versenypálya képe úgy tünteti fel, hogy az arénában megfeszítve futókat körülveszik a hit ószövetségi hősei, és ők Jézusra, a hit szerzőjére és betelj esítőj éré nézhetnek fel, aki szenvedéseken át ért célhoz. A szerző kendőzés nélkül tárja eléjük helyzetük súlyosságát: „még nem álltatok ellen egészen a vérig” (12,1—4). A hithez hasonlóan végigkíséri a levelet a hirdetett ige jelentősége. A hirdetett ige meghallása — ez a hit (4,2). „Azért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképp el ne sodródjunk” mint a kormányát veszített hajó (2,1). „... hogyan menekülnénk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Űr [Krisztus] hirdetett először” (2,3). Isten igéje „élő és ható” s átjárja az ember egész belső világát (4,12—13). A szerző az Istentől való elszakadást a gyülekezettől való elszakadás következményének látja. Ha valaki Isten vándorló népétől lemarad, elvesztette az ígéretet és feladta a célhoz jutást. A levél kétségbe vonja a „privát kereszténységet” (H. Strathmann). Annál veszedelmesebbnek tartja a Krisztustól való elszakadást, mert lehetetlennek vallja a másodszori megtérést (6,4—8) Szenvedésük az Isten szeretetének jele (12,4—11). „Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdekét erősítsétek meg” (12,12). A háttérben itt is a vándorlás képe rajzolódik ki. A végső mennyei jövő előrevetül a jelenbe: a hívők „megízlelték a meny- nyei ajándékot és részesei lettek a Szentléleknek”, „megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit” (6,4—5). A jelen a bűnbocsánat ideje, Isten akarata a hívő szívébe és elméjébe van írva (10,14—18). Krisztus megszabadított a halál félelmétől (2,14—15). Imádságban bizalommal járulhatunk „a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (4,16). Az a hely, ahol Isten vándorló népének jelene és jövője, a föld és a menny összekapcsolódik, nem más, mint a gyülekezet összejövetele, az istentisztelet. Krisztus által „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz a nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét” (13,15). Ebben a mondatban, a levél végén, újra előkerül a vallástétel, de immár nem mint keresztelési hitvallás, hanem a gyülekezet együttlétén az Istent magasztaló kultikus vallástétel. „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták” (10,25). Ez az intés a gyülekezeti összejövetelről való elmaradásra vonatkozik. Ott hangzik Isten igéje: „Ma, ha az ő szavát halljátok ...” (3,7) És ott hangzik fel a himnikus Krisztus-dicsőítés, az eucharisztia (hálaadás) az úrvacsora vételekor. Ilyen őskeresztény liturgikus hitvallási töredékkel találkozunk a levél
