Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Lafferthon Judit: Kik azok a szegények és mi lesz velük?
LAFFERTHON JUDIT: KIK AZOK A SZEGÉNYEK . . . 25 — Az abszolút szegénységi szint alatt él az a háztartás, ahol a jövedelem nem elegendő az alapvető létszükségletek fedezésére. — A relatíve szegény háztartás jövedelme nincs ugyan a létminimum alatt, de szintje messze a társadalmi átlag alatt helyezkedik el. — Depriváltnak nevezzük azt a családot, mely a jövedelem vagy valamely más körülmény szempontjából súlyosan hátrányos helyzetben van. A fent leírt kategóriák nem jelentik még önmagukban, hogy a szegénység felmérhető. Szükség van küszöbszámokra is, melyek a határokat kijelölik. Mivel az alapvető szükségletek meghatározásának vannak szubjektív elemei, fontos volt, hogy az utóbbi években a KSH szokásos létminimum-számításain kívül az újpesti Családsegítő Központnak (újCsaKö) és egyes szakszervezeteknek is vannak hasonló értékei. A számított küszöbértékek között nincs jelentős eltérés, vagyis az adatok és következtetések összevethetőek. A létminimum-számításokat 1985-től folyamatosan közli a KSH, és ezek 1982-ig visszamenőleg is elkészültek. Itt kell említést tennünk a szegénységnek mint szociológiai fogalomnak egy másféle felosztásáról is. Ez alapján beszélhetünk strukturális, illetve új szegénységről. Strukturális szegénységen értjük a rendszer előző, normál állapotához tartozó szegénységet. A változások azonban kitermelik az új szegénységet is oly módon, hogy látszólag „normális” körülmények között élő családok válnak képtelenné arra, hogy lakásfenntartási költségeiket vagy OTP-tartozásaikat fizessék. Mit láthatunk tehát az adatok tükrében? A szegénység a bevezetőben említett „látszat” ellenére nem emelkedett jelentős mértékben, 1990 elején az 1970-es szint közelében volt. Nem beszélhetünk tehát tömeges elszegényedésről. Állíthatjuk mindezt annak ellenére, hogy az egy főre jutó reálbér 1978 óta folyamatosan csökken. A lakossági jövedelmek egy része azonban nem a bérből származik. Az 1987-es háztartásstatisztikai felvétel szerint a kérdezettek összjövedelmének 20,4 százaléka nem főfoglalkozásból származó munka- jövedelem. Ez a bevallott érték pedig, más jövedelem-felvételek tanúsága szerint, csak alsó határnak tekinthető. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a fent említett adat 1987-ből való. Ekkor még virágzó úgynevezett második gazdasággal számolhattunk. Ma a piacgazdaság kialakuló feltételei között egyre kevesebb értelme van ennek a kategóriának. Annak az esélye, hogy a főfoglalkozásból szerzett jövedelem kiegészíthető, egyre kisebb, illetve egyre több munkát igényel. A jövedelmek differenciálódásának folyamata tehát tovább folytatódik. Következő lépésként nézzük meg, hogy kik tartoznak a szegények közé, illetve kiket fenyeget leginkább a lecsúszás veszélye. A látszattal vagy inkább a közhiedelemmel ellentétben nem az idős nyugdíjasok vannak a legrosszabb helyzetben. A létminimum alatt élők 18 százaléka 60 év feletti nyugdíjas, ők nagyrészt azok a szakképzetlen munkás, és paraszt nyugdíjasok, akik régen nem aktívak már, és nyugdíjuk mindig is jóval az átlag alatt volt. 44 százaléka azoknak, akik a minimális megélhetési szint alatt élnek, 18 év alatti gyerekek. (Jól jelzi ezt az a tény, hogy egyre kevesebb gyerek kér napközis ellátást.) Nem értelmezem az adatokat abból a szempontból, hogy mi sok és mi kevés. A létminimum szintje alatt nincs értelme a szembeállításnak. Az elszegényedés veszélye fokozottan fenyegeti a 25—35 éves pályakezdőket. A lakáshoz jutás költségeit ugyanis nem tartalmazzák a létminimum-számítások. Az ő szociális rászorultságuk nem jelenik meg sehol. Növekszik a veszélye annak is, hogy az önmagukat ellátni nem tudók
