Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Tóth István György: A gazdasági alkalmazkodási kihívás és a társadalompolitikai válaszok
TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: A GAZDASÁGI ALKALMAZKODÁSI 17 dott intézményei valójában mennyire is segítik hozzá a társadalom tagjait egyfajta szolidaritás-élményhez, és hogy a totális újraelosztás oldódása miképpen csapódik le a szegénységgel kapcsolatos attitűdök megváltozásában. A viszony valószínűleg éppen fordított. A gazdasági válsággal és az államszocialista redisztribúció oldódásával párhuzamosan a leszakadókkal kapcsolatos attitűdök vonatkozásában a szociálpolitikai köztudat szerkezetében lényes átrendeződések mentek végbe. A recesszió a társadalom egyre szélesebb köreiben teszi megtapasztalhatóvá az egzisztenciális bizonytalanságot, aminek eredményeként a nyolcvanas években drámai eltolódást figyelhetünk meg a szegénységnek, mint társadalmi problémának a köztudatba való megjelenésével kapcsolatban. Amíg 1982-ben és 1984-ben egyaránt a megkérdezetteknek csaknem egyharmada válaszolt nemmel arra a kérdésre, hogy vannak-e szegények Magyarországon, addig 1989-ben már gyakorlatilag minden megkérdezett érzékelte a probléma jelenlétét. A nyolcvanas évek elején még inkább csak a magasabb iskolai végzettségűek érzékelték a szegénység problémáját, az évtized végére azonban eltűntek ezek a különbségek. Annak ellenére, hogy a magyar társadalomnak a nyolcvanas évek végén a szegénységgel, elszegényedéssel kapcsolatos attitűdjei még mindig meglehetősen elutasítóak, megbélyegzőek voltak, az évtized során végbement egy eltolódás az egyéni okok hangsúlyozása felől a társadalmi meghatározottságok kihangsúlyozása irányába. Kérdés, hogy a véleményeknek ez az átalakulása miképpen fog lecsapódni a különböző társadalompolitikai intézmények támogatottságának alakulásában. Egy, a nyolcvanas évek végén megjelent brit tanulmány elég meggyőzően bizonyította, hogy a nyugat-európai jóléti államok háború utáni kialakulásában komoly szerepe volt annak, hogy a háború idején az egyes országok népei általánosan voltak kénytelenek megtapasztalni a nélkülözést, ezzel a különböző jövedelmi kockázatok iránti érzékenységük megnőtt, így könnyebben megszavazták a jóléti államok kialakításának terheit is. Azt, hogy nálunk az egzisztenciális bizonytalanság szétterjedésének milyen hatása lesz, még kérdéses. Az államszocialista redisztribúciót a jóléti kiadások relatíve alacsony szintje mellett a perverz újraelosztási hatások jellemezték. Ha a szociálpolitikát egy olyan elosztási szabályrendszerként értelmezzük, amely a rászorulókat előnyben részesíti a rá nem szorulókkal szemben, akkor azt kell mondanunk, hogy az újraelosztás rendszere szociálpolitikai értelemben diszfunkcionálisan mű- ködött/működik. A rendszer logikájából következően sok esetben a „felülről lefelé” újraelosztás helyett az „alulról felfelé” típusú elosztási minták voltak jellemzők. Az államszocialista rendszer szociálpolitikájának büszkeségét jelentő „univerzális” szolgáltatásoknak az újraelosztó szerepe attól függ, hogy az egyes rétegek milyen mértékben veszik igénybe őket, s köztudott, hogy a privilegizáltabb rétegek nagyobb arányban élnek a szóban forgó szolgáltatások nyújtotta lehetőségekkel. Ehhez járul hozzá az ún. társadalmi jövedelmeket „kiközvetítő” intézmények belső strukturáltsága is. Az egyébként is jobb helyzetben levő társadalmi csoportok tagjai nyilvánvalóan képesek arra, hogy elsőként „szállják meg” a jobb minőségű szolgáltatásokat. A humán szféra (az egészségügy, oktatás, jövedelemfenntartás, társadalombiztosítás stb.) egyébként az elmúlt évtizedekben meglehetősen túl is ígérkezett. Olyan várakozásokat keltett az életszínvonallal, a társadalmi szolgáltatásokkal és általában a jövedelmi biztonsággal kapcsolatban, amelyeket nem volt képes teljesíteni.
