Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Kulturális figyelő
78 KULTURÁLIS FIGYELŐ 1973-ig. Ez a korszak a „kegyetlen requiem” jegyében telik, majd 1978-tól megint évtizednyi csöndbe menekül a vergődő lélek. Tarbay Ede nem bőbeszédű költő, nem mond felesleges dolgokat, költészete nem fecsegve csobogó hegyi patak; ez a líra küzdelmesen tör föl a mélyből, eleven fájdalmat okozva szakad ki a lélekből, s a belső béke nyugalmát csak imádságos perceiben leli meg, mint például az Ámen című 1988-ban írott versben: Hálát adok Neked Uram, / mert a te akaratod volt az erősebb, / így elvezettél ma is hajlékodba, / engem, aki nem vagyok arra méltó, / hogy hajlékomba jöjj, / a bűnök és a mulasztások miatt, / s leginkább, mert kívánom a halált, / de bocsáss meg, az ítéleted várom, / legyen az bármilyen, / az egyetlent, amiben még bízom, / én, aki minden másban hitemet vesztettem. / Könyörögve kérlek, / addig is légy Erős Váram, / és ne vágjak a Te Örád elébe, / ne siettessem az Igazság pillanatát, / s bár nem tudhatom, melyik lator vagyok, / engedd megoldanom saruszíjadat. Ennek a versnek a költőjétől jó lenne olyan sorokat is olvasni, amelyekben nem kívánja a halált. (Széphalom, Könyvműhely, 1992.) Bozóky Éva HALÁLTÁNC-BALLADA, KÉPERNYŐN A halál Isten szolgája — keresztény hívő számára ez voltaképp természetes. Miért mégis, hogy a halál gyakran a legfőbb rém ijesztő alakjaként szerepel bennünk? Természetesen a hit hiányára vall ez, valódi vagy ösztönös bűntudat következménye. Felelősségre intő, s mégis vigasztaló művészi hitvallás lett így a Haláltánc. Inkább ez utóbbi, tehát a remény dominál abban a magyar—német közös vállalkozásban, amelyet Königer Miklós, Berlinben élő táncművész, színész, filmrendező írt és rendezett, a berlini Jürgen Schäfer produkciójában (és társrendezésével), valamint a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának koprodukciójában (e sorok írásakor még nem tudni mikor, de bemutatja a magyar tévé is), össz- művészeti alkotás ez a tévéfilm, híven a műfajhoz: festészet, irodalom (vagyis költészet), tánc, zene, ének és a filmkép együttese hat fölemelően a nézőre. A háttértörténet szerint Helge Leiberg festő kiállításra készül Budapesten: a helyszín a dunaparti vásárcsarnok elhagyott, üres, ravatalozó hangulatú épülete. Ott festi meg modernvonalú képeit a halál- tánc-ballada szerint. A képek jelenetekké formálódva elevenednek meg. A halált Lőcsei Jenő, a Deutsche Oper magántáncosa jeleníti meg. A film zenei kísérete Hugo Distler — 1931 és 1937 között Lübeckben templomi muzsikus — halottaknapi motettája, amelyhez fölhasználta a Mária-templom haláltáncának dialógusait és Angelus Silesius barokk költő kórusait. Szép színes képeken látható a Halál vívódása a halálra készülő tizenhármakkal, közöttük természetesen püspökkel, orvossal, remetével, aggastyánnal s gyermekkel. A Halál sorra fejükre olvassa életvitelüket, elmulasztott lehetőségeiket, hitetlenségüket. Egyszer-másszor talál dicsérni- valót is, mint a paraszt szorgos munkáját, a remete kegyességét, a gyermeki ártatlanságot, ám az ítélet Istené. A képen megjelenik a kereszt, emlékeztetve a nézőt arra, hogy a halált Jézus legyőzte, másképp illesztve a szókat: a halált Jézus győzte le. Szép, megrendítő, fölemelő a film. Befejezésül a korái arra emlékeztet, hogy a lélek az örökkévalóságra születik, e világon nincs nyugalma; különös hát, ha oly nagyon szereti e világot, s a múlandókat kedveli. A művészet szavával így prédikál e film. Zay László
