Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - ifj. Hafenscher Károly: A szekszárdi orgona újra a régi…
IFJ. HAFENSCHER KÁROLY: A SZEKSZÁRDI ORGONA 63 A síp-ón kiváló ágyúötvöző anyag volt, s ezért a jelentősebb méretű sípanyag ez idő tájt katonai fennhatóság alá került. Sok csodálatos hangú sípot beolvasztottak. Az értékvesztést felmérni sem lehet. Az eredeti anyagot kevésbé értékes és messze silányabb hangzású horgannyal helyettesítették. A szépen zengő, telt hangú sorok szürkébbre méretezve eltorzították az egészséges, az eredeti harmonikus hangzást. Hogy került az orgona Szekszárdira? A reformáció korában már evangélikus prédikátorokat hallgató környék (Sztárai stb.) önálló gyülekezetté csak 1908-ban szerveződött. Ezt megelőzően a nagy, németajkú bonyhádi gyülekezet filiája volt. Az anyagyülekezet 1930- ban elhatározta egy új, modernebb orgona építését, s a régi kiselejtezését. Az akkori vezetőség nem tudta, hogy milyen kincsről mond le, amikor az öreg, „kiszolgált” orgonát a volt filiának adományozza. A különleges értékű barokk hangszert egy pneumatikus „széria-orgonára” cserélték. Szekszárdon felállították az orgonát úgy, hogy az megszólaljon, ám komolyabb művészi játékra már nem volt alkalmas. A szakszerűtlen átépítésnek nem csak sípok estek áldozatul, de a szép barokk szekrény jelentős része is. Az orgonaszekrény Szekszárdon már csupán harmadában volt eredeti, a többi részt jó néhány romorgona darabjaiból szögelté'k össze. A hangszernek háta nem volt, a nap belesütött, állaga rohamosan romlott. Mégis nagy áldást jelentett a kicsiny, templomépítésbe anyagilag csaknem kimerült gyülekezetnek. Volt hangszer, amely kísérte az éneket, s dicsérte az Istent. S volt kántor (dr. Németh Pál), aki varázslóként kezelte az egyre romló orgonát, s „tartotta benne a lelket”, hogy a szolgálatra még alkalmas legyen. Az elmúlt évtizedek sem kedveztek a hangszernek. Komolyabb felújításra nem kerülhetett sor. A 24. órában határozta el a gyülekezet presbitériuma, hogy vállalja az orgona megmentését. Anyagi felelősség vállalásáról szó sem lehetett, hiszen a pénztár gyakorlatilag üres volt komolyabb beruházásra. 1989-et írtunk ekkor. S ezután élhettük át a gondviselés sorozatos csodáit. A merész álomhoz lassan anyagi források nyíltak meg. Az ország egyik legkisebb gyülekezetének lelkészeként kerestem meg az ország egyik legnagyobb vállalatának vezér- igazgatóját: Pakson, az atomerőműben. Ötőle reméltük azt a kisebb összegű támogatást, amely egy gyűjtés kezdete lehet. S álmodni sem mertünk volna olyan összeget, amelyet ő akkor átutalt: 1 millió forint. Az évi költségvetésünk — lelkészi fizetést is beleszámolva —, nem haladta meg akkor a 120 ezret. Naiv felméréseink szerint az orgona újjáépítése sem vett volna igénybe 5—600 ezer forintnál többet. S jóllehet, mi elszámoltuk magunkat, a gondviselés lavinája elindult. Egyre többen csatlakoztak az első adományozóhoz (természetesen szerény megkeresésre és nem automatikusan), s akkor már éreztük, olyan vágányon vagyunk, amelyet végig kell futni. Az infláció miatt pénzünk ideiglenes befektetéseként a templomot tataroztuk. Három és fél millió forint szerepel a kiadás oldalán azon a nyár végén, s még az orgonához hozzá sem fogtunk, hiszen az eredetileg megbízott mester többször módosította a határidőt.
