Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ tikrisztusnak tartotta. Őrült volt — mondják. De hátha éppen ebbe őrült és pusztult bele — kérdi Barth, összegezve: „Az embertárs nélküli emberség embertelen” (22). Vagy: „Egyszemélyi humanitás nincs” (68). A továbbiak részletes kifejtése helyett most csak Bízik Lászlónak „A humánum téglája” címen a Könyvvilág 1990. decemberi számában megjelent recenziójára utalok. Érdemes lenne a magas szintű zsurnalisztikával megírt könyv- ismertetést teljes terjedelmében közölni, hiszen ezt a kiadványt viszonylag kevesen olvassák, és olvasói közül valószínűleg még kevesebben figyeltek fel Bízik értékes írására. Hadd idézzünk mégis néhány mondatot belőle: „Az ember arra elhivatott, hogy találkozzék a másik emberrel. Barth kis könyve végül is e találkozás csodáját vizsgálja pontosan és szépen. Azt a percet, amikor az ember ránéz a másikra ..., amikor egymás szemébe nézhetünk ...; amikor a beszéd, a szó által azt juttatom kifejezésre, hogy segítségére igyekszem ..., amikor a fül meghallja a másik szavát... Embernek lenni annyi, mint elismerni, megismerni segítségre- szorulásunkat, és késznek lenni segítségnyújtásra. Mégpedig szívesen ...” Égj' ponton kell helyreigazítani Bízik cikkét. Még az elején azzal biztatja az olvasót, hogy Barth „van annyira tudományosan korrekt, hogy a későbbi ösz- szefüggésekben betöltött szerepétől függetlenül vizsgálj» az antropológia témáját, etsi deus non daretur, mintha isten nem lenne”. Ez lehet zsurnalista fogás a feltételezetten profán olvasó figyelmének megnyerése érdekében. Barth szándékával azonban nem egyezik. Már az első mondatát a krisztológiával kezdi: „A krisztológia nem antropológia” Ezzel eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy a humanitás kérdéséről teológiailag érvényesen szólhatunk ha a valóságos embert Jézusban a valóságos Isten figyelmen kívül hagyásával közelítjük meg —, „etsi deus non daretur”. Barthnak afelől nincs kétsége, hogy amennyiben a meglehetősen zűrzavarossá vált európai humanizmus megújulni szeretne, megújulása alig képzelhető el Jézus Krisztus kikerülésével. Érdemes még megjegyezni, hogy az 1990. karácsonya előtt megjelent magyar fordítás egy Göttingenben 1958- ban „Mensch und Mitmensch” címen 18 ezer példányban kiadott füzet alapján készült. Tulajdonképpen Barth 12 kötetes dogmatikájának hatodik kötetében jelent meg először. A 800 oldal terjedelmű kötet (Kirchliche Dogmatik III. 2) egyetlen témája a teológiai antropológia. A problémafelvetés után négy paragrafusban tárgyalja, hogy az ember Isten teremtménye (44. §) — arra rendeltetett, hogy Isten szövetséges társaként (45. §) — mint test és lélek (46. §) — a számára ajándékozott időben éljen (47. §). Ez a most magyar nyelven is olvasható 144 oldalas kis remekmű nem könnyű lektűr. Olvasásra ajánlható mindenkinek, aki nem fél attól, hogy a hit fegyelmezett, rendszerető, állhatatos szellemi munkára készteti nemcsak a szakembereket, hanem természetesen őket is. Érdemes mindazok figyelmét felhívni a könyvre — legyenek hívők vagy már nem hívők, esetleg még nem hívők —, akik a szerzővel együtt úgy látják: „A második világháború következtében és mindazzal, ami azt megelőzte, majd követte, egészen újszerűén vetődött fel számunkra a humanitás kérdése, különösen az embertársunkat illető jog, méltányosság és méltóság tekintetében” (20). Barth könyvének elolvasása után a hívő ember nemcsak megerősödik hitében, hanem szégyellni is fogja magát felületessége miatt, s még inkább azért, hogy olykor kétségei támadtak Jézus Krisztus és a róla szóló bizonyságtétele jelentősége tekintetében. A magát nem hívőnek tartó ember — ha komolyan törekszik humanitásra — Barth könyvecskéjének elolvasása után tisztelettel
