Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Kulturális figyelő
88 KULTURÁLIS FIGYELŐ Stöckelt és a szász Hontert tartották úttörőknek. Dévai korai lutheránus tevékenykedését ugyan nem lehetett eltagadni, mégis két 1544-ből való levélre hivatkozva, igyekeztek őt élete utolsó esztendeiben ingadozónak, a svájci reformációhoz hajlónak bemutatni. Századokon át, mind a mai napig folyt a küzdelem, amelyben mind a két protestáns egyház igyekezett a reformátort a maga történetébe beilleszteni. Bottá István tehát egy sokat vitatott kérdéshez nyúlt, szándéka szerint félretéve a felekezetieskedést, hogy a gyökereket tisztázza. Először a sok vitára alapot adó Stöckeltől és Luthertól való leveleket elemzi. Hangsúlyozza, hogy Luther nem adott hitelt a szóbeszédnek, amelyet Dévairól terjesztettek. Forrásról forrásra haladva bemutatja, hogy hogyan színeződött át a Dévaiportré az evangélikus egyháztörténetírók tollán. Hogyan húzódik meg ezeknek hátterében a felekezeti és etnikai sovinizmus. Állítólagos svájci útját, amely elhajlását magyarázta volna, Bottá vizsgálatai után az életrajzból törölhetjük. Ugyanígy nélkülöz minden alapot a debreceni papságáról való hagyomány is. Az 1544-es váradi hitvita tételeiről viszont meggyőzően bizonyítja, hogy azok Dévaitól származnak, és a lutheri tanítást tartalmazzák. Időben pedig későbbiek, mint az elhajlásról terjesztett híresztelések. A tanulmány gerincét a fővádpont, a „média sententia” alkotja. Erről sikerül Bottának bebizonyítania, hogy ez Dévai esetében nem tanbeli ingadozás Wittenberg és a svájciak között. Liturgiái kérdésről van szó. Az istentiszteleti rendtartás megreformálása során Luther ekkor törölte el az Űrfelmutatást, az ele- vatiot. Ezért korábban a svájciak, utóbb a katolikus egyház részéről érték támadások. A Wittenbergből ekkor hazatért Dévai ezt a módosított liturgiát terjesztette, amely egyeseknek talán túlságosan radikálisnak tűnt. Jobb híján ezt nevezték itthon „média sententia”-nak. Bottá körültekintő forráselemzése alig-alig hagy helyet további okoskodásnak. Inkább a források hiánya kényszerít arra, hogy a reformátorról szóló utolsó adatokat tovább is vizsgáljuk. A már említett Stöckel-levélből tudjuk, hogy élete végén elment Brassóig. Aligha téríteni, reformálni ment oda, ahol Honterék ezt a munkát már nagyrészt elvégezték. Köztudott az is, hogy németül nem tudott. Meggondolandó viszont, hogy éppen ekkor tért haza Brassóba Wittenbergből Valentin Wagner. Évekig voltak együtt a nagy reformátorok környezetében. Egyházreformáló, irodalmi programjuk azonos gyökerekből táplálkozott, csak Wagnernek megadatott a megvalósítás lehetősége is. Talán a wittenbergi forrásból még egyszer — és utoljára — töltekezni ment éppen Brassóba. Bottá István e tanulmánya meggyőz minket arról, „hogy Dévai nem csupán élete utolsó két esztendejéig volt, hanem haláláig megmaradt magyar Lu- ther-nek”. Talán remélhetjük, hogy ennyi előmunkálat után, még adatik erő és idő is neki arra, hogy a nagy magyar reformátor teljes életművét a „limbus”-ból napvilágra hozza. Ritoókné Szalay Ágnes Ä magyar gyermekkultúra almanachja Hamburg 1990. Katholische Akademie kiadása Szívmelegítő kiadványt tartok a kezem- dag a gyermekkultúránk! És adódik ben. Ámul a szemem. Hát ennyire gaz- ilyen megbecsülés idegen országból irán-
