Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Túróczy Zoltán: "Szeretsz-é engem?"
4 TÚRÓCZY ZOLTÁN: „SZERETSZ-É ENGEM?” ezen az estén ide áll elém az én Uram és megkérdez: Túróczy Zoltán, szeretsz-e engem? — mit felelek reá én. Én nem merem azt felelni, amit Péter: „Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged!” Nem merem ezt felelni épp azért, mert az Űr mindent tud. Tudja nemcsak azt, amit ti tudtok, nemcsak azt, amit ez a gyülekezet tud, hanem azt is, amit talán én magam sem tudok. Látja minden elrejtett gondolatomat, látja a szívem redőit, melyek előttem homályban vannak. És mert mindent tud, azért nem merem neki azt felelni: „Én szeretlek téged!” De azért sem merem ezt felelni, mert nemcsak azt tudja az Ür, hogy én ki vagyok, hanem azt is tudja, hogy micsoda a szeretet. Amikor búcsúzik a tanítványaitól, azt mondja nékik: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” (János 13,34) Amikor tehát az emberi szeretet mértékéről beszél, a saját szeretetének mértékét használja. Ha pedig azt, amit én érzek, odaállítom az ő forró szíve mellé, nem merem rámondani, hogy az, ami az én szívemben van —, szeretet. Micsoda Jézus életében a szeretet? Egy nagy súlypontváltoztatás. Tudjuk, hogy a súlypont milyen döntő egy tárgyra nézve. Ez határozza meg annak a tárgynak helyzetét, és biztosítja egyensúlyát. Az ember életének is van súlypontja. Ki lehet mozdítani onnan, de mindig visszatér hozzá. Mi volt Jézus életének a súlypontja? Nem önmaga. Az emberiség. Mikor ott fönt volt az Atyánál, nem tudott boldog lenni, mert látta, milyen boldogtalan az emberiség. Lejött ide a nyomorúság völgyébe, hol újra csak nem volt egy gondolata sem a maga számára. Nem volt kenyere, de az éhező sokaságot megelégítette. Neki magának nem volt hajléka, nem volt hová fejét lehajtania, de a mi számunkra gondoskodott örökkévaló mennyei hajlékról. Nem volt egyebe, csak egy varratlan köntöse, de nekünk elkészítette a hófehér köntöst, ott a Golgothán. Mennyi csodát tett, míg itt járt, de egyet sem önmagáért! Mikor a sátán megkísérti, hogy a kövekből teremtsen kenyeret magának, azt mondja neki: „Távozz tőlem!” Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az én életem súlypontja, Krisztus-e vagy saját magam —, becsületesen nem lehet rámondanom, hogy Krisztus az. Milyen csodálatos a magyar föld virága, a napraforgó! Mikor felette felragyog a nap, a napraforgó az első, amely üdvözli. És amint megy a nap az égen, úgy fordul utána tányérjával, mintha meg volna bűvölve, és mikor búcsúcsókját küldi a nap a földre, ő is mintha búcsút integetne neki. Oh, hát ilyen-e az én életem? Ilyen-e a tietek? El tudjuk-e mondani, hogy úgy nézünk megbűvölten Krisztusra, mint a napraforgó a napra? És hogy semmi mást nem látunk, mint ezt a napot, mely megbűvölt minket? Jézus Krisztus jó illata vagyunk-e, mint ahogy a napraforgó csak a nap felé illatozik? Texasban van egy csodálatos virág, melynek levelei mindig északra mutatnak. Azt mondják, hogy oly megbízható, mint az iránytű. Bátran el lehel utána indulni. Hát vajon a mi életünk olyan iránytű-e, mely mindig Krisztus felé mutat? Aki néz bennünket, kénytelen-e Krisztusra nézni? Szavunk, cselekedetünk őreá mutat-e mindig? Ki merné mondani, hogy ilyen az élete? Csodálkozol-e, ha én nem merem azt mondani: „Én szeretlek, Uram!” Csak ennyit merek mondani: „Uram, Te mindent tudsz! Te tudod, hogy én nem szeretlek Téged! Légy irgalmas nékem!”
