Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
FRIED ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR fRÓPORTRÉI 33 amely az életet, bizonyos fizetési átlag magasáról, idillnek tartja - töpreng el Má- rai Altenbergről szólva - nem tartotta életnek azt, amit egy tájékozott és kulturált üveggyári igazgató életnek tart, s nem tartotta irodalomnak azt, amit a lapok irodalmi szerkesztői, akik írásait időnként fanyalogva megjelentették, általában irodalomnak tartanak.” Márai olyan írókat is szeretettel népszerűsít, akiknek sem módszerét, sem egyéniségét nem kedveli. Viszont becsüli az egyéniséget, az elhatározott szándékot, a tisztességes munkát, azt, hogy az író pontosan tudja a kötelességét, egész tekintélyével, mondataiból sugárzó felelősségérzetével tanúsítja a művészi helytállást. Amikor Karl Kraus - kétségbeesetten és hittel, fájdalmasan groteszk gesztusként és a feltűnésvágy kielégítése céljából - egymaga adja elő Offenbach Kékszakáll című daljátékát, vállalván az énekesek, az énekesnők és a zongorakísérő szerepeit, Márai fejet hajt a produkció előtt, kevéssé az operett-teljesítmény nyűgözi le, hanem a vállalkozás torz heroizmusa: mindenáron fel akarja hívni a figyelmet: a veszedelem itt ólálkodik, a „statáriális kor” drasztikus lépéseket követel, „kétségbeesett lépés”-!, bohócmókát, amely mögött elkeseredés rejtőzik. S az író? „Körmondatait sokan nem szeretik, például én sem; minden írása szándék, s a ritka költők egyike, akiknél észrevesszük a szándékot, és nem kedvetlenedünk el.” Amit Márai igazán a magáénak érez, azt a magatartást Krúdyról, Goethéről és Marcus Aureliusról elmélkedve körvonalazza. Krúdy Gyula olyan íróművész volt, aki „tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet”. „Goethe még abban az értelemben sem volt író, ahogyan a Szó, az Ige kezdetben vüágot alakító erő volt.” Marcus Aurelius gondolataiból nem világlik elő ugyan „önálló bölcseleti rendszer”, de szerzőjük „csodálatos pontossággal határozta meg az ember lényét Istennel, a világgal és önmagával szemben”. A könyvek könyve számára a Biblia, benne testesül meg a veszendő kor minden reménye; a benne foglalt erkölcsi hitvallás nyújt immár egyedül védelmet a hitetlen-kegyetlen korban. Az irodalom az emberről szóló tanítás, a Bibliából levonható tanulság a világ és a történelem üzenete, olyan, amely független a meghódítandó Időtől. 1934. novemberében örömmel és reménykedéssel állapítja meg Márai: a Biblia a hónap, az esztendő könyvsikere, mert a válságos évtized megingott biztonságú közembere innen vél kiolvasni biztatást, mit sem a politika, sem a művészet már nem adhat. „Talán nincs is már más vértezeted, ó írástudó emberiség, nincs más páncélod a fegyverek között, mint a Kiadvány, amely pajzs és vért volt korok számára. Fegyverek között élsz, hosszú kések merednek mindenfelől, s nincs más pajzsod, az egyénnek, a családnak, a sorsa előtt magára maradt és magányában tanácstalan tekintetű embernek nincs már semmije, amit védekező mozdulattal szíve elé tarthat, mint a Kiadvány (...)” Aligha akad mentség a történelmet formáló s a lényegről, az egészről megfeledkező, a hatalom mámorába fúló világ számára, a türelmetlenség, az ingerültség, a másság elviselésének és megértésének hiánya az ember-ellenes rendszer(ek)nek kedvez. A civilizációba átforduló kultúra megtagadni látszik önmaga értékeit, s a kizárólagosságra törekszik. „Bemagoltuk a Kiadvány minden sorát - ostorozza önmagát és kortársait Márai Sándor -, állandóan készültünk reá, hogy minden következménnyel felmondjuk, csak elébb el kellett pusztítani azt a néhány egyén-felebarátot és nemzet-felebarátot, aki zavart az olvasásban, mert megtanultuk, hogy nem lehet addig nyugodtan olvasni és szeretni felebarátainkat, amíg ki nem irtjuk az összes ellenszenves felebarátokat.” A Biblia „sikere” és a korszellem között tehát áthidalhatatlan szakadék tátong. Ez a szakadék az eredménye a XX. század áhítat- és alázatnélküliségének, és ez lesz majd az oka Márai „sértettségé”-nek. Egy korszak, egy vüágrész (Európa) el
