Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 83 Az EG ma az OSzK Kézirattárában található. Már a 17. század végén az Andrássy-család tulajdonában lehetett. 1947-ben Andrássy Hona adta el az Országos Széchényi Könyvtárnak. Először 1951-ben ismertették. Viszontagságos sorsuk volt 16-17. századi énekeskönyveinknek és graduáljainknak. Tudjuk, hogy Keserűi Dayka János még 40 graduált gyűjtött össze ahhoz, hogy megszerkeszthesse Gyulafehérvárott az öreg graduált. Ma, mint Ferenczi Ilona egy másik tanulmányában már kimutatta, 30 graduálról, vagy graduál-jellegű énekeskönyvről tudunk. Az üldöztetések során számos graduálunk és énekeskönyvünk elveszett. így aztán különösen nehéz, gyakran lehetetlen rekonstuálni egy-egy város, vidék protestáns vallási kultúráját. Hörk József kutatásaiból tudjuk, hogy az eperjesiek már 1531 végén Luther követőivé szegődtek. A 15. század elejétől fennálló iskola is evangélikussá lett (1593-ban a költő Joannes Bocatius volt a rectora), 1667-ben pedig főiskolai rangra emelkedett. A városban 4 pap működött: a német elnök-lelkész mellett egy-egy magyar, német és szlovák lelkész szolgált. Az EG összeállításának idején az eperjesi magyar evangélikus egyház mind a magyar túlsúlyát, mind az iskolát, mind az egyház helyzetét tekintve a fénykorát élte: „rektor, lelkész és kántor egymás működését támogatva, felhasználva és kiegészítve együttesen vettek részt a diákság nevelésében és a gyülekezetek építésében” (1,7). Az eperjesi magyar egyház vezetői mind tudós, egyházi irodalmat művelő férfiak voltak. Lelkészük, Madarász Márton felügyelete alatt készült az EG. Madarász Meisner evangélikus postilláit fordította németből, átdolgozta Luther Kis kátéját, írt imakönyvet, latinból lefordította Dániel Senner és Szt. Bemát elmélkedéseit. Szerette az egyházi énekeket; vannak ilyenek imádságoskönyvében és postilla-fordításá- ban is. Az iskola rektora ekkor az a Serédi János volt, aki maga több olyan éneket írt, melyek az EG-ben is megtalálhatóak. A scriptor és a notator a magyar kántor, a breznóbányai születésű, szlovák származású Banszki Dániel volt. ó szerkesztette és írta le (talán diktálás után?) az eperjesi magyar egyház liturgiái életében valószínűleg nagy hiányt pótló vezérkönyvet. Az EG címlapjának alapján olvasható: „Scripsit Andreas Glosius manu propria”. A sok fejtörést okozó megjegyzést Ferenczi Ilona megnyugtatóan tisztázta: Glosius mindössze a címlapot, esetleg egy tételt írhatott, s talán részt vett a díszesebb iniciálék rajzolásában. A kézirat létrejöttének folyamatát a tanulmányíró aprólékos gonddal mutatja be. Megtudjuk, hogy a törzsanyag 1635. okt. 9-re elkészült, de kiegészítették, javítgatták egészen 1652-ig. 1635-ben valószínűleg be is kötötték a graduált, az egyes ünnepek között üres helyeket hagyva, amelyekre később újabb tételeket másoltak be. A leírás időrendjének rekonstruálásához Ferenczi Ilona az eredeti datálásokon kívül a tinták színeit, az iniciálék hiányát vagy meglétét, az egyes betűk alakját is bravúrosan felhasználta, eredményeit a könnyebb áttekinthetőség kedvéért táblázatba foglalta (1,14). A kiadás gondosan megőrzi az EG eredeti kompozícióját. (Ez a mai olvasó [és énekes] felhasználó dolgát is megkönnyíti.) A legterjedelmesebb rész az egyházi év szerinti liturgikus tételeket tartalmazza. A graduál a katolikus használattól eltérően „a templomi szolgálatok kottával ellátott isten- tiszteleti vezérkönyve” (Schulek Tibor). A lelkipásztor, a kórus, az iskolás gyermekek, valamint a gyülekezet egyaránt megtalálta benne az éneklendő részt. A magyarok, a németektől eltérően, igen hamar áttértek a teljesen magyar nyelvű istentiszteletre, s mint az 1636-os öreg graduál is mutatja, a reformátusok is, a svájciaktól eltérően, a tagolt liturgia megőrzésére törekedtek. A művelődés- és egyháztörténészt talán leginkább a graduál korabeli használata érdekli. Különböző forrásokból tudjuk, hogy graduáljaink szerkesztésekor vagy meglévő minták után igazodtak, vagy normativ igénnyel új szerkesztésű gyűjteményeket alkottak. így pl. Huszár Gál 1574-esgraduál-énekeskönyvét nemcsak a komjáti gyülekezet használta, hanem szélesebb körben is elterjedt. Geleji Katona az öreg graduált 200 gyülekezetnek küldte meg, remélve, hogy a liturgia s az éneklés egységesítését ezáltal is elősegíti. Az EG szerkesztője a gazdag anyaggal rendelkező német gyülekezet mellett egy magas színvonalú magyar liturgiát akart megörökíteni, általánossá tenni. Ferenczi Ilona elfogadja Csomasz Tóth Kálmán azon megállapítását, mely szerint az EG „aranykönyv” volt, „melyben mindent együtt találtak, s melyből a liturgikus tételeket taníthatták” (1,34). Közben az iskolában és az egyházban más gyűjteményeket is használtak, sok esetben pedig gyülekezeti énekkel váltották fel a liturgikus énekeket.
