Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Ferdinánd István: Dosztojevszkij emberképe
66 FERDINAND ISTVÁN: DOSZTOJEVSZKIJ EMBERKÉPE rajongó, fejletlen s korlátolt elméjű féltestvérét.„A valódi gyilkos én vagyok” - döbbent lelkiismeretébe. A törvényszéki tárgyaláson nyilvánosan meg akarná ezt vallani, hogy lelkiismeretén könnyítsen. Ateizmusa nem a nyugat-európai értelemben vett ateizmus; ennél sokkal mélyebb, sajátos istentagadás, melynek következménye a „minden szabad”, s ennek folyománya végül a féltestvére által elkövetett, de logikusan a magáénak elismert apagyilkosság, mely szimbolikus értelemben: istengyilkosság. Benne feltárulnak előttünk annak a modem, istentagadó léleknek mélységei, mely egy életen át gyakorolta az istentagadást, a lelkiismeretet gyöngeségnek, régi korok beidegzettségének tartotta, megnyugodni mégsem tud. Hinni nem tud már, de hitetlen sem tud lenni. Bizonyságául annak, hogy Isten a maga számára teremtette az embert, aki bár megtagadhatja őt, de mégsem tudja a maga módján nem keresni. Dosztojevszkij szerint voltaképpen ateista nincs is, mert aki nem hisz Istenben, az hisz helyette valami másban, eszmében, ügyben vagy tárgyban. Ezek valósága ugyan nem vonható kétségbe, csak vallási igényük. Isten nem az istenek egyike (vö. Zsolt 82; Ézs 44,6-10). Dosztojevszkij szembenézett a theodicaeai kérdéssel is: hogyan engedheti meg Isten az ember gonosz cselekedeteit, a háborúkat, hogyan tűrhette, hogy szent Fiát keresztre feszítsék stb. Ha Isten mindannyiszor lefogná a vétkező kezét, mielőtt elköveti a vétkét -, azzal megsemmisítené a teremtésben neki adott szellemi szabadságát, azzal tárggyá, dologgá, géppé fokozná le, elvenné istenfiúságát. Megsemmisítené saját teremtményét. Isten nem szolgai engedelmességet vár tőlünk, hanem gyermeki, önkéntes, szeretetből s hálából eredőt. Ha erőszakkal mindig megakadályozná a gonosz ember cselekedeteit, ezzel nem váltaná meg igazában, mert a bűn — állapot, s a gonosz cselekedeteken innen van. Az ember így azt kívánná, hogy Isten erőszakkal kívülről, csupán látszat szerint váltsa meg, csak félig, nem pedig teljesen, igazán, belülről, azaz a Jézus Krisztus által. Határozott állást foglalt Dosztojevszkij modern korunk kollektív lelki jelenségének, az eltömegesedésnek tekintetében is. Az eltömegesedés, a kultúra hanyatlása, „elrákosodása” (Untergang des Abendlandes!): vüágtéma. Dosztojevszkij elsősorban vallási, hitbeli gyökerét tapogatja ki. Az ember kívülről, körülményeinek átalakításával akarná magát megváltani. E szerint a rossz nem benne, az emberben van, hanem társadalmi viszonyaiban. Ha ezeket átalakítja, benne s általa az ember is átalakul lényege szerűit. Alkossuk meg a ráció szerinti hangyabolyt, a kristálypalotát, s benne az ember boldog s harmonikus életűvé lesz. Dosztojevszkij ezt a közkeletűvé szuggerált felfogást támadja a legélesebben. Ez ellen harcolt egész életén keresztül. Szerinte a ráció nem oldhatja meg az ember boldogságának kérdését. Szerinte a kristálypalotában, a hangyabolyban sem lenne az ember boldog és harmonikus. Inkább a szenvedést fogja választani, de nem fogja engedni, hogy bármelyik érték nevében megfosszák szabad, személyes mivoltától, nem akar semmilyen módon tömeggé, függvénnyé lenni, s így lemondani arról, amit Istentől a teremtésben kapott. Hiszen - ahogyan a Szentírásban olvassuk - Isten nem akarja a bűnös halálát, nem semmisíti meg saját teremtését, a bűn állapotában levő embert, hanem újjászüli. Ugyanaz az ember születhet újjá személy szerint, aki bűnbe esett. Dosztojevszkij először csak a körülötte élő emberek, majd a szibériai fegyház rabjainak lelki vüágát vizsgálta, ezen keresztül saját nemzete lelki alkatába hatolt bele, végül a keleti és a nyugat-európai ember lelkének különbözőségének felderítésén túl, egyetemes, örök érvényű meglátásokhoz jutott, s a legmélyebbre ment a vüág egyik legnagyobb rejtélyének megismerésében, abban, hogy kicsoda az ember.
