Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Benczúr László: A "váltóőr". Járosi Andor, Reményik Sándor lelkipásztora
20 BENCZÚR LÁSZLÓ: A „VÁLTÓŐR' Járosi Andor, a „váltóőr”, sokszor zökkentette át helyes vágányra sajátos belső vívódásai közben költőbarátját. Erről tanúskodnak Reményik Járosi Andoméhoz írt és a Lelkipásztor már említett számában közzétett levelei is. Egy ádventi séta után ezt írta: „Családi bajok, a magam betegsége, az egész világ nyomorúsága elbírhatat- lanul feküdt rám. És ma mégis csendes csoda volt, amit Andor az igében éppen nekem mondott. Meg akarom nagyon-nagyon köszönni ezt a napot Istennek és Andornak.” „...a belsőleg elhagyott és nyomorult, de mindig magasság felé vágyódó embert, a gyógyulni, a bűnből is gyógyulni akaró szívet meglátja, állandóan látja és érzékeli bennem...” Járosi Andor azonban nemcsak a tépett idegeivel, látási zavaraival küszködő beteg ember iránt érzett felelősséget. Egy pillanatra se hagyta figyelmen kívül, hogy Reményik Sándor egyben Erdély „külön szolgálatra behívott” költője. „Jó hazafi és rossz katona” lesz belőle - mondta róla édesanyja. O azonban öntudattal vállalta:, A várnak így is őrzője vagyok. Engem külön szolgálatra hívott be Az, aki poétának alkotott.” A lelkipásztor-barát egyben mindig ebben a „külön szolgálatában” is erősítette Erdély nagy költőjét. Felkészülten, széles látókörrel, energikusan óvta minden vakvágánytól, s ha megtorpant, tovább zökkentette célegyenest előre. Az erdélyi magyar kisebbség számára irányt mutató nagy versek, a „Miért hallgatott el Végvári?”, az .Ahogy lehet”, a „Korszerűtlen versek” mögött „a váltóőr” csendes és nagyon határozott szolgálata is meghúzódik. Számtalanszor bonyolódtak egymással szenvedélyes vitába. Talán helyénvaló itt ismét egy személyes emlék felidézése. Ez is tanul- mányutun idején történt. Nem sokkal pünkösd után, 1936. június 9-én este hármasban kerestük fel Reményik Sándort Járosi Andorral a kolozsvári református kórházban. Már lábadozott. Koren Emil havasi rózsái gyönyörködtették. Ünőkői kirándulásáról hozta. A „ködkoronás” Ünőkő tövében, Radnaborbereken írta Reményik a Vadvizek zúgása c. versciklusát. Erről beszélgettünk. Már nem emlékszem hogyan, témát váltottunk. Éppen azokban a napokban megtütotta a cenzúra az „Erdély” szó használatát a sajtóban. Ezen háborgott. Ezzel majdnem egy időben született Dsida Jenő hatalmas verse, a „Psalmus Hungaricus”. Reményiének ajánlotta. A közéletiségtől tartózkodó, humanista költő, aki már félezer verset megírt, de ezt a szót „magyar” eddig le nem írta, váratlanul lobogó szenvedéllyel vall magyarságáról. Megrendítően hatott Reményikre. Különösen ez a két sor: „s ki eddig mondtam: ember / Most azt mondom: magyar!” Élénk vita kerekedett a vers körül. Járosi kifogásolta, hogy a német nácizmus hatására mind jobban hangoskodó nacionalizmus kisajátítja Dsida versét. Reményiknek tetszett a vers. Úgy látta, hogy végül is ide jut az ember. Már megcsömörlött a folytonos önbírálattól, önkorbácsolástól, hogy mindig csak magunkat hibáztatjuk. Ez nemzeti szadizmushoz vezethet. Járosi szerint önkritika nélkül csak egyfajta tetszetős, talmi, sőt kártékony nacionalizmus csapdájába kerülünk. Ki kell tartanunk a humánum mellett. Nekünk nem szabad beleesnünk abba a szélsőséges, gyűlölködő nacionalizmusba, amibe nagy népek beleestek, mert ez halálunkat okozza. Keresztyén és általános emberi szempontból tütakozott az ellen, hogy az ember helyett csak magyart mondjunk. A feszült légkör feloldódott, amikor Reményik - most már kedélyesen - elmesélte, hogy gyermekkorában nem tudta megérteni, Jézus miért parancsolta vissza hüvelyébe Péter kardját, amikor Málkus fülét levágta. Bizony inkább így kellett volna szólnia: üssétek, vágjátok a gazembereket. Persze, ebben az esetben nem került volna sor nagypéntekre se, húsvétra se. Erre a gyermekkori emlékére különben .Ahogy lehet” c. versében is utalt. Ide kívánkozik néhány sor az „Ó, váltóőr”-
