Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 79 embereknek nincs semmivel több jelentőségük, mint a felhőknek, vagy egy tücsöknek, vagy a torony árnyékának. Minden valami túlvilágban lebeg, ahová csak a gyermeklélek bejáratos. A Lődörgések torának egységes motiválója valami korlátozhatatlan, abszolút szabadságvágy. A fiatalember gyökeres elhatározásait nem holmi értelmes döntés szüli, vagy akár életprogram, hanem valami szeszélyes, pillanatnyi ötlet. így sehol sem tud sokáig megmaradni egy helyben. A teológiáról világgá megy és végig csövezi Európát, majd amikor lerobbanva visszatér, megír egy regényt, kiadatja magánkiadóval és amikor példányai eladásával váratlanul pénzhez jut, ismét elindul, ezúttal Bécsbe, s ott albérletben él és egy kis zugkávé- házban lődörög, ahol a filmgyár statisztái szoktak összejönni. Majd Kőszegen grafológusként szélhámoskodik, utóbb Pécsett beiratkozik a bölcsészeire, ott olyan kiválóságokkal ismerkedik, mint Weöres Sándor, Takáts Gyula, Várkonyi Nándor - aztán Pesten bukkan fel, szfnésznövendékként. Valami olthatatlan szabadságvágy, vagy valami mágikus végzet űzi mindig tovább, tovább, mint a Bolygó Hollandit. A szabadság számára életforma, és ez a csapongás folytatódik a következő kötetben, a Luk a te törtben is. Filmezésben vesz részt Badacsony környékén, itt ismerkedik meg későbbi feleségével, Marikával, összeházasodnak, majd fölmennek Budára, ott egyenesen a budavári ostrom szörnyűségeibe csöppennek belé. Majd hazatérnek Badacsonyba, ott a Rodostó- turistaház működtetésével tengetik életüket és még vagy három évtizednek kell eltelnie, míg végre újabb könyvvel jelentkezhet. Ennyi viharos ellenszél, ennyi sorsharag után más mindenki már rég felőrlődött volna, de Tatay nem. Nem győzzük csodálni élniakarását, hogy mindezeken keresztülverekedte magát, s hozzá még számos remekművet is alkotott. Ante- usként erőt merített a földből, amelybe megvetette a lábát, és ez a talaj a falusi és városi tengődő szegényemberek melegszívű közössége volt. Csak könyveit sorra végigolvasva döbbenünk rá: ahhoz, hogy ezt a példátlan - dantei, shakespeare-i - emberpanoptikumot megalkothassa, neki ezt a lődörgő, bolyongó garaboncéletet kellett élnie! De Tatay nemcsak afféle kedélyes, lődörgő garabonciás. Rosszul ábrázolnánk, ha ilyennek jellemeznénk. Éles szemmel lát belé a lélek feneketlen mélységeibe. Egy-egy novellája, kisregénye: lélekbemarkoló tragédia, amit a bortermelő hegyközség zárt életformája és zordon törvényei kényszerítenek ki. Ezek a tragédiák könyörtelen végzetszerűségükkel az olasz verista operákhoz állnak legközelebb, amilyen a Parasztbecsület vagy a Bajazzók. Vagy éppen Ramuz kisregényeihez. Pár szót még Tatay stílusáról. Az ítészek többnyire konzervatívnak szokták minősíteni. Valóban sok szál köti össze a nagy klasszikus elbeszélőkkel, Jókaival, Mikszáthtal, Gárdonyival, Tersánszky Józsi Jenővel. Annyi igaz, hogy - mint ezek - Tatay boszorkányosán tud és szeret elbeszélni, mesélni. Olyannyira, hogy csak élvezzük, de oda sem figyelünk a stílusára. De ha mégis odafigyelünk, akkor azt vesszük észre, hogy szövege valóságos tárháza a ritka-szép és gyökeres magyar kifejezéseknek, amiket ő nyilván Tamásiban, vagy Badacsonyban hallott. Csakhát olyan természetesen folynak a tollából (különösen, ha egy-egy figurája beszédébe szövi bele), hogy észre se vesszük. Ez a legravaszabb művesség, amit nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megtanulni. Tatay Sándort és írásait, mint jelenséget, valahogy nagyon genuin evangélikus jelenségnek érzem. Pedig, ha valaki, ő ugyancsak távol áll minden ortodoxiától. Istenhitéről nem beszél, arról sem vall, hogy Jézus kereszthalálával megváltotta bűneitől, amelyek pedig „jócskán” adódnak, hiszen játékgs, bolondos, bohém életmódja ugyancsak ég-föld-messze van az igaz- hitűek életmódjától. És mégis. Luther Mártont viszont annál jobban tiszteli, legfőképpen amiatt, mert „itt állok, nem tehetek másként” csatakiáltással a saját lelkiismeretének abszolút szabadságát deklarálta, amely szuverénül dönt minden kérdésben, abban is, mi az igaz, mi nem; mi a jó, mi a rossz; és mit hiszek el a dogmákból és mit nem. Ez tényleg kopernikuszi fordulat volt a világtörténetben, amelynek áldásos gyümölcsei talán most fognak beérni. Másrészt mélységesen elbűvölte Tatayt Luther meghitt, csupaszeretet családi élete, amelyben megszámlálhatatlan sok gyerek kapott vidám otthont: a reformátor öt gyermeke, elholt nővéreinek tucatnyi sarja és még néhány kosztosdiák is. De ennek a csodálatos nagycsaládnak éltető lelke Luther hitvese volt, a bűvöletes Bora Kata, aki nemcsak a háztartás kulcsait hordta övéhez csatolva, hanem bájosságával sugallta a nagycsalád meghitt, boldog együttlétét is. Erről így ír Tatay: „Luther Márton és az apácából reformátorné asszonnyá
