Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Csepregi Béla: Az evangélizáció mai távlata
44 CSEPREGI BÉLA: AZ EVANGÉLIZÁCIÓ MAI TÁVLATA gosságú kisebbség harca az érzéketlen, mozdíthatatlan tömeggel és tömegért. Hiszen a tét is egy, a harc kimenetele is ugyanolyan: vagy sikerül felrázni, megmozdítani a tömeget mindkét fél boldogulására, vagy a most tüzes harcosok is elhullanak, esetleg dezertálnak egy szálig. Vagy megűjul az egyház boldog jövő hínöke- ként, vagy megmerevül, betokozódik, egy régmúlt rekvizitumává válik (Amitől nyilvánvaló veszedelemként félünk mindannyian.) A hit tüze vagy fellángol és tovább terjed, vagy elhamvad és kialszik. Az igazi harctéren csak két esély van: előretörni vagy menekülni; győzni vagy veszíteni. Mostanában nagyon nekünk szólónak érzem Jézus konklúzióját, melyet két hallott tragédiából összegez: „ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek.” (Lk 13,1-5). Van miből megtérnünk, nekünk, az egyház megújulásáért égőknek, a tömegeket felrázni akaróknak, az evangélizáció elhívott munkásainak is. Mészöly Miklós evangélizált, megtérésre hívott engem a tv képernyőjén. A „beavatkozás” kísértése, zsákutcája, bűne mindig együtt járt a misszióval, az evangéli- zációval, de az egyszerű gyülekezetépítéssel és a keresztény neveléssel is. Befolyásolni, diktálni, magunk képére faragni, sémájába erőltetni buzgón igyekeztünk a lelkeket, ránk bízottakat, másokat. Pedig tudjuk, hogy senkire nem lehet ráerőltetni a hitet, s hogy a Szentlélek ott és akkor munkálkodik, ahol és amikor Isten jónak látja, és mindenkinek magának kell személyesen odakerülni Isten színe elé - mégsem merjük egészen a Lélekre bízni a hit ébresztését, nagykorúnak tartani a másik embert, csíraképesnek hinni az evangélium búzaszemét, és Jézus Krisztus legszemélyesebb ügyéül tisztelni az evangélium igazolását. Pedig meg van írva: a tanítványok „elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20). És mi folyik mindebből? Megmaradnak a gondok: Miért nem akar megújulni az egyház? Miért stagnál vagy zsugorodik gyülekezeteinkben a hívők közössége? Miért nem hoz a külső bilincsek lehullása felszabadulást a lelkek mélyén is? Miért maradnak mozdulatlanok még mindig a tömegek, vagy ha mozdulnak is, miért nem az Isten felé? Amikor annyi rossztól félnek, annyi jobbat kívánnak, miért nem keresik vagy fogadják el a legjobbat? Miért erőtlen vagy gyümölcstelen az evangélizációnk, az egyházmegújítási próbálkozásunk? Hát mégse változik igazán, legmélyéig semmi még eben a forradalmi változásokkal terhes vüágunkban sem?! Azon veszem magam észre, hogy megint az erdélyi sorskérdésről beszélek. De hát nem ugyanaz-e a magyar kereszténység sorskérdése, az egész magyar társadalom, a magyar nép sorskérdése is? A segítség nem beavatkozás! Fel kell adni a beavatkozási kísérleteket, mindenfajta gyámkodást, a lelkeken való uralom igényét. El kell fogadni nagykorúnak, teljes értékűnek a másik embert, a szembenállót is. Próbáljunk meg „csak" segíteni! Mit jelent ez a mi gyakorlatunkban: az evangélizációban? Sokkal többet kell imádkoznunk: Istennek átadnunk a gyülekezeteket (evangéli- zációk hátvédjét!), de a templomon kívülieket is (hányán kerülik el a templomot miattunk, a mi kereszténységünk miatt?), a tömegeket is, a csalódottakat, a megkeseredetteket, az elcsüggedtcket, az elszegényedőket, a jövőtől félőket. Mostanában annyit beszélnek, írnak peremre szoruló rétegekről, csoportokról, emberekről. Mind megannyi imatárgy! Tudunk-e többet tenni értük, mint hogy Isten kezébe helyezzük őket?!
