Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
FRIED IS IVÁN: MÁRA! SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI 37 legebb színekkel festett, a csöndes-néma ellenállás lehetősége mindenki számára megadatott. Márai kedvvel készíti arcképvázlatát Montaigne-röl, aki „sietség nélkül közelíti meg önmagát a toronyországban, ahová felvonul a zajos életből, a XVT. század polgárháborús Franciaországából, királyok intrikái, ligák, pártok, máglyákkal lobogó vallási szenvedélyek közül, vagy a bordeaux-i polgármesteri hivatal gondjai elől, hogy kedves latin és görög könyvei között néhány új észrevételét jegyezze fel -, észrevételeket önmagáról és az emberekről, az étkezésről vagy a hősiességről, a képzelőerőről vagy a halálfélelemről, vagy arról, mit mond Szent Ágoston az emésztésről”. Márai azonban Montaigne korából csakhamar visszatalál a sajátjába. „Olyan korban élt - olvassuk tovább esszéjét -, mikor a kortárs joggal tekinthette őrültnek és reménytelennek az emberi fajtát. A szemtanú nem hőkölt meg attól, amit látott: megnyugodott a tapasztalásban, hogy az ember nem őrült, sem reménytelen, egyszerűen csak emberi.” Márai is ekképpen közeledett az 1930- as esztendők Magyarországának történéseihez, ő maga is igyekezett óvatosan eljárni. S bár Montaigne megadta a pápának, ami a pápáé, „nagyon óvatosan, sok körültekintéssel, a szellemi ember makacsságával és okos hősiességével (...) ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy egy korszakban, mikor a vallási (ma így mondanánk: világnézeti) szenvedélyek égig lobognak, ne valljon színt egyetlen párt, egyetlen álláspont mellett sem”. Éppen Márai figyelmeztetett (idéztük is az előbb), hogy szerep és feladat kettőssége őrli az írót, s míg hittel hirdeti, hogy bármely lázas korban az író dolga az, hogy minden figyelme a betűé maradjon, „a többi csak prófétaság vagy műkedvelés”, Babits Mihály tetemre hívó művét, a Jónás könyvét az „év könyvé”-nek nevezi meg, s maga egy, a cenzúra által megjelenni nem engedett, 1939-es keletkezési évszáma ellenére csupán 1946-ban publikált újságcikkében, a helytállás kény- szerűsége mellett tesz tanúbizonyságot, „nem lehet elbújni az Úr szava elől, nem lehet egyezkedni”. Adódhat, hogy aki eddig csöndesen élt, eldobja a dikicset, a tollat és az ecsetet, az írógépet vagy a pálmaágat, és szíve meg hajlama ellenére elmegy hősnek. A költő műve harcba szólít, nem lehet menekülni e tragikus hősiesség elől. „A költő most kimondta, a Jónások felkelnek munkahelyükről, s Ninivé- ben nagy csend van, és este sötét lesz, mert a szívekben és az utcákban leoltják a fényeket.” Márai is reagált a hajdan elhangzott francia felhívásra, Julien Benda könyvére, az írástudók árulására. Cikkeiben, esszéiben azonban a följebb jelzett kétféle értelmiségi magatartás-vívja csatáit, hol az egyik, hol a másik jelenik meg előtte kívánatos, ám kevéssé megvalósítható eszményként, hiszen Máraiban itt lakozott a szavakkal elbíbelődő mester, az egykori céhek míves munkásának remeken munkálkodó leszármazottja, és ott lakozott a röpiratot fogalmazó, a politikai eseményekre azon nyomban reagáló újságíró. Mégis, azok a művek, azok az írók állnak igazán közel hozzá, azok népszerűsítésére, ismertetésére vállalkozik, akik a „már-már csődbejutott, civilizált emberi együttélést védeni és menteni” akarják. Egy irodalmi levelében angol-német-francia szerzők kerülnek egymás mellé, a prágai német nyelvű irodalom élményére emlékezik, majd Huxley, Céline, Thomas Mann neve bukkan föl, a Szélvihar Jamaikában című regényt ajánlja olvasóinak és a Condition humaine-t. S ha ismeretei például Kafkáról természetszerűleg hézagosak is, A per francia fordítását lapozgatva az 1920-as évek irodalmi tájékozódását idézi föl, majd e „különös művészet” jellegzetességeinek leírását kísérli meg. A per „egy ember kalandját adja elő, akit a detektívek hajnalban meglepnek odahaza, a bíróság elé cipelik, s a bíróság elítéli ezt az embert, aki soha nem érti meg, mit vétett, miért kérik tőle számon az élet felelősségét...” S ha Márai kissé félreolvassa is A pert, értelmezésében a maga műhelytitkait is elárulni látszik, valóban a lényegre
