Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Benkö László: A soproni Magyar Társaság 1790-1990
26 BENKŐ LÁSZLÓ: A SOPRONI MAGYAR TÁRSASÁG szorgalmas diák, mint Traeger Ernő (1887-1971), a gyorsíró ügyek későbbi kormánybiztosa, 25 regényt autografált le a könyvtár számára.13 Természetes törekvése volt a társasági tagoknak, hogy munkáik javát szélesebb körben, az egész nemzet érdeklődő köreivel megismertessék. Döbrentei Gábornak, a Társaság akkori főjegyzőjének, a Magyar Tudományos Akadémia majdani főtitkárának buzgólkodása hozta létre a Társaság első kiadványát: a sopronyi Magyar Társaság Próba Munkáinak első zsengéje. Első darab. Költemények. A Társaság költségén. 1804. A folytatásra elég sokáig kellett várni, csak 1827-ben jelent meg Virágfüzér címen. Hogy milyen elismerést, sőt tekintélyt vívott ki magának a Társaság, arra jellemző adat, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvművelő társaság (melynek megalakulását Aranka György kezdeményezte, 1791-ben) a soproni Társaságot kérte föl 1794-ben véleményezésre, hogy melyik a legjobb magyar grammatika.14 Egy további műveltségterjesztő, közönségteremtő és szolgáló tevékenysége volt a Társaságnak a „színielőadások” rendezése. Első nyüvános szereplésük alkalmával Lakos János főjegyzőnek Hunyadi László c. szomorú játékát adták elő a soproni „néző helyen” 1792-ben. Később is (1808) a Társaság egyik tagjának darabjával szerepeltek a diákok, 1829-ben pedig Vörösmarty Salamon királyának bemutatására vállalkoztak. Bármilyen pezsgő, eredményes munkásságot fejtett is ki a Társaság fennállásának első évtizedeiben, nyilvánvaló volt, hogy ez a fölfelé ívelő, országos szinten is érvényesülő tevékenység nem maradhat állandó. Az élet alakulásának szükségszerű következményeként a csaknem félszázados, jelentős sikerévek után a Társaság működése megcsappant, tevékenységi köre egyre jobban visszaszorult az iskolafalak közé. A reformkor szellemi pezsgésnek indult éveiben egy vidéki iskola diákjai már nem játszhattak komoly szerepet a nemzet életében. Az egykori pártfogók és érdeklődők figyelme is a reformországgyűlések felé fordult a társasági örömünnep helyett. Bessenyei Jámbor szándéka végre megtalálta méltó megvalósulási formáját Széchenyi István hathatós közreműködésével. Az írókat is sokkal inkább vonzotta a pest-budai csoportosulások erősödő hangja, mint a vidéki diákok szereplése. A Magyar Társaság számára ilyen körülmények között két lehetőség maradt: vagy tudomásul veszi, hogy eddigi nagysikerű működésének ideje lejárt, és léte megszűnik, vagy szembenézve az új idők követelményeivel, hozzájuk igazodik. A vállalt folytatás iránya nem lehetett más, mint a befelé fordulás, lényegében visz- szatérés az eredeti funkcióhoz: az önműveléshez. Ez az új keretek közt zajló új szakasz, mely a szabadságharc és elnyomás korszakának keserves éveiben is megtalálta a fennmaradás és továbbélés lehetőségét, alakította ki többek között a pályázatok rendszerét. Az eredeti szépirodalmi és irodalomtörténeti tematika azonban ki- szélesedett, történelmi, földrajzi és természettudományi tárgyú dolgozatok is teret nyertek. A tagok előadó készségét pedig szavalóversenyekkel és bírálatokkal fejlesztették. A százéves évfordulóra még visszasugárzott a Társaság aranykorának dicsfénye. Az emlékünnep 1890 november havában országos érdeklődés közepette zajlott le. Képviselőt küldött a kormány, a MTA, a Kisfaludy Társaság s természetesen az evangélikus egyház vezetősége, élén Karsay Sándorral, a Dunántúli Egyházkerület ősz püspökével. A fővárosi hírlapok, folyóiratok beszámoltak az ünnepségről, méltatva a Társaság művelődéstörténeti jelentőségét. A háborús viszonyok miatt jóval szerényebben, de az öregdiákok tekintélyes számának részvételével és megtisztelő megemlékezésével ünnepelhette meg a Társaság fennállásának 150. évét is, amint erről a líceumi ifjúság lapjának, a Nyugati Őr-
