Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Könczei György: A tökéletes Isten és a fogyatékos ember. Történelem, rehabilitáció, modern társadalom
KÖNCZEI GYÖRGY: A TÖKÉLETES ISTEN ÉS... 7 2. A segítségre szoruló ember és a közösség Ha mármost a másoknál inkább ráutaltakat, az inkább segítségre szorulókat keressük, elsők között bukkanunk az idősekre, a gyermekekre és a fogyatékos emberekre. Társadalmakat, kultúrákat, közösségeket frappánsan jellemez viszonyuk múltjukhoz (az idősekhez), jelenükhöz (a súlyos betegekhez és egész életüket fogyatékossággal élőkhöz) és jövőjükhöz (a gyermekekhez). Mértékadó eredményhez azonban csak akkor juthatunk, ha az egyes korokat, kultúrákat nem az ítéletmondás, a megítélés logikájával, hanem az elemzés szándékával közelítjük meg. Hadd éljünk itt ennek szemléltetésére két történeti példával! A régi zsidó társadalom mindennapi életének alapvető és hű dokumentumában, a Tórában nemcsak az rögzíttetett alapszabályként, hogy csak hibátlan állat áldozható (3Móz 22,21), hanem az is, hogy senki, emberi mértékkel mérve nem tökéletes „ne közeledjék bemutatni Isten kenyerét”, (3Móz 21,17-20). Sőt, a poklosnak, azaz a leprásnak, tehát a tisztátalannak a táboron kívül keU élnie (Hertz 1939,115. old.). E problémának, emberi élethelyzetnek két klasszikus és egymással párhuzamos értelmezése van: a „higiénikus” és a „levitikus” magyarázat. Hogy miért volt szükség a nagyszámú életszabálynak szigorú zsinórmértékké tételére? Az első, a higiénikus, tehát lényegében tisztasági megközelítés szerint az öt könyvben a tisz- tátalanság okai elsősorban testi természetűek, az ezektől való megszabadulás tehát lényegében fertőtlenítés (illetve különválasztás) útján lehetséges. A másik, a levitikus azaz papi, vallási magyarázat a tisztátalanságot lelki okokra vezeti vissza, tehát a nagyszámú életszabály kanonizálásának értelmét a szentségre nevelés adja. Bármelyiket vegyük is figyelembe, a fogyatékos ember kizárása a közösségből, vagy elzárása a Szent-tői nem megbélyegzés, hanem olyan intézkedés, mely egyaránt szolgálta egy kis nép valószínűtlenül idegen miliőben való létbenmaradását (küzdelem a tizedelő fertőző betegségek ellen) és ön-azonosságának, modern fogalommal: identitásának megőrzését (az egyistenhit, a szentség védelme, a vegyes házasság tilalma - és így tovább). A másik példa a görögökről szól: legelőször is a Taügetosz, melyet Plutarchosz leírásában ismerünk (Lykurgosz, 16, 1-3.). Ott van azután Héphaisztosz, a kovács története, az istenek súlyosan mozgássérült bohócáé (Iliász 1, 597-600 és 18, 410- 415), akit anyja, Héra, születésekor - látván súlyos fogyatékosságát - levet az Olümposzról, s kishíján odavész. A múlt század végének, századunk elejének magyar vallástörténésze. Katona Lajos kutatásaiból tudjuk, hogy a sánta kovács nem egyszerűen csak görög hagyomány, hiszen meglelhető például a Kalevalában is. (Példák sokasága lenne még hozható és elemezhető Mezopotámiától a ma élő törzsek életéig.) A történet döntő fontosságú, mindmáig talán a legerősebben ható eseménye azonban a fogyatékos embert megillető kötelező társadalmi gondoskodás eszméje, mely a kereszténység hatására alakult ki a középkor századai során. 3. Fogyatékosság és „fogyaték" Bármelyik embercsoportot tekintsük is - idősek, súlyos betegek, fogyatékos emberek, gyermekek -, az elmúlt évtizedek magyar társadalmának tipikus attitűdje a legnagyobb jószándékkal sem tekinthető „világszínvonalúnak”. Márpedig a mindennapokban elszenvedett rémségekért, megbélyegzésért, egymás pusztításáért nem lehet az úgynevezett nagypolitikát egyedül felelőssé tenni. Mint ahogy az utca, a levegő, a víz, a föld szennyezésében megvan mindenkinek a maga kicsi, egyéni pusztító részesedése, úgy a humán környezet szennyezésében, a mindennapi élet elviselhetetlenné tételében is megvan. Ezen a mikroszintű területen is feltehető az Európához (mint kultúrához, tehát mint értékhez) közeledés kérdése.
