Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)
72 VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL katológikus jelen nem takarja el, nem szívja fel magába az eszkatológikus jövőt. A feltámadás kérdésében is megfigyelhető hasonló álláspontja. A korin- thusi gyülekezetben uralkodó rajongó irányzat a megváltás célját elértnek vélte. Ezért bár Krisztus feltámadását vallották, de a holtak eljövendő feltámadását tagadták (lKor 15,12). Már megtörténtnek tartották szellemi értelemben (amint egy későbbi újszövetségi helyen szó szerint olvassuk: „a feltámadás már megtörtént”. 2Tim 2,18). Az első korinthusi levél 15. fejezetében ezzel az állítással küzd Pál, és így érvel: „ha a halottaknak nincs feltámadásuk, akkor Krisztus sem támadt fel” (13. vers). A keresztség meny- nyei lelki testet közvetít — a korinthusi rajongók szerint —, s ezzel a földi test lényegtelen burokká alacsonyul (Käsemann). Emiatt kényszerül Pál, hogy a jövendő feltámadást próbálja képzelettel ecsetelni: akkor ad Isten „lelki testet” (lKor 15,42—44). Pál az eszkatológikus jövőt és jelent egyaránt vallja, s ezért két irányban kell küzdenie az eszkatológia egyoldalúsítása ellen. A keresztény ember a „már igen” és a „még nem” kettősségében él. Ha a kettő közül bármelyik meggyengül, elveszítjük az alapvető feszültséget, amely reménységünket, hitünket, szeretetünket élteti, mint ahogyan az elektromos feszültség az áram erejét adja. Ha elmarad a halál utáni végső teljesség bizonyossága, vagy ha a jelenünkből hull ki mindannak valósága, amit Isten kegyelmes szeretete Jézus Krisztus által számunkra és az egész világ javára véghezvitt, szárnyszegetté válik keresztény voltunk — akár a jövőre tekintve, akár a jelenben élve. Hitvallás Krisztusról Pál apostol Jézus földi életéről és tanításáról nem szól. Van ennek ténybeli oka, történeti magyarázata. Mint láttuk, alig volt érintkezése a jeruzsálemi ősgyülekezettel és Jézus tanítványaival. Megtérése után a hellenisztikus gyülekezetek vonzáskörében mozgott. Az elzárkózásában, tartózkodásában esetleg rejlő lelki motívumokat nem tudjuk felderíteni. Ugyanakkor tisztelettel tekintett a jeruzsálemi gyülekezetre, adományokat gyűjtött szegényei javára, de mindig megőrizte függetlenségét az ősapostoloktól. Az egyetlen adódó magyarázat, hogy elhivatása a pogányok közé szólította, ahol a hellenisztikus őskereszténység élt. A két teljesen különböző munkaterület meghatározta igehirdetésük eltérő sajátságait. A legvilágosabb meghatározást e kérdésben ő maga adja (Gál 2,6—7); az ősgyülekezet tekintélyesei „elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség (a pogányság) evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé (a zsidóságé)”. Jézus szavainak és tetteinek alakuló hagyománya palesztinai területen kezdett formálódni: Pál kívül élt a hagyományalakulás sodrásán. Pál apostol Krisztusról szóló igehirdetésének sajátossága, hogy Jézus halála és feltámadása a döntő, sőt az egyetlen, ami neki Jézus személyében és sorsában fontos; beleértve emellett emberré léteiét és tényként a földi életét. Életének a mikéntjéből csak az a lényeges, hogy egy konkrét ember volt, éspedig zsidó. Az életfolytatása, munkálkodása, személyisége nem játszik szerepet Pál szemében, néhány jézusi mondástól eltekintve, amelyeknek nincs központi szerepük. Bultmannak eme megállapításai a páli igehirdetés jellemzésére vitathatatlanok. (Amit e tudósnál vitatnak, az ennek a tételnek kiterjesztése a keresztény hit egész Krisztus-szemléletére.) Pál szemében az
