Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Frenkl Róbert: Az egyház leckéje
60 FRENKL ROBERT: AZ EGYHÁZ LECKÉJE munka katalizátoraként, az evangélikus ifjúság álláspontját a sokszínű életben közvetítő, az evangélium, az egyházi tanítás alapján álló szövetség működik, amely egyik garanciája annak is, hogy a múlt hibái ne ismétlődhessenek meg. Maga az ifjúság is építője annak az egyháznak, amelyben a következő nemzedékek élhetnek és szolgálhatnak. Dermedtség után nagyszerű érzés az oldódás, másként fogalmazva a mozgástér növekedése. Nagyszerű érzés, de nehéz feladat vállalni az evangélium hirdetésével, az egyházi mondanivalóval járó szükségszerű ütközéseket, feszültségeket is. Nem könnyű megfelelni a kihívásnak, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ennek előfeltétele saját megújulásunk, hitbeli és közéleti értelemben egyaránt. Utóbbi illusztrálására egy tavalyi példa. Vidéki gyülekezet kérését segítettem elintézni egyik minisztériumban. A kérés teljesítése a gyülekezetnek több százezer forint megtakarítást jelentett. Örömmel tájékoztattam az esetről egy egyházi vezetőt. Meglepetésemre ezt mondta: — miért nem nekem szóltak? Miért ír a gyülekezeti lelkész a miniszternek? — Elgondolkodtam és megértettem. Persze, hogy örül az eredménynek, de él a régi reflex (mint másutt is a társadalomban, a központosítás, az ellenőrzés, a bürokrácia reflexe). Hiszen az ő hatásköre lett volna szólni az egyházügyi hivatalnak, az, ha egyetért, továbbítja a minisztériumnak, és ugyanez az út vissza. Az arc nélküli hatalom kijelölte út. Neki legyenek hálásak a sikerért — és tőle fogadják el zokszó nélkül az elutasítást. Az, hogy most így emberarcúvá vált a hatalom, veszélyes. — Azt hiszem, ez nagyon jó. Marad elég ügy, amihez kell a „szolgálati út”, teendő, amiben tevékenykedhet egyházi vezetés és egyházügyi hivatal. De el kell hinnie lelkészeknek és híveknek, hogy ismét egyenrangú, teljes jogú állampolgárok, írhatnak a miniszternek, szükség van rájuk, érdekes a véleményük. Csak így van megújulás. NÉMETH GÁBOR Fohász Bárcsak lehetnék Övé! A kétség kínja megöl. Jézus köntöse mögé bújok magam elől. Az öregember — senkije sincs már — nekiindul a városnak, mindent maga mögött hagy: a magányos tülekedést, a lehulló álarcokat, elfelejtett emlékeit, és visszatér — akár a pisztrángok — a csönd keresztfájához, melynek lombjai alól újra és újra elindul.
