Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - H. H. Schmid: Teljesítmény és hit
HANS HEINRICH SCHMID Teljesítmény és hit Egy évvel ezelőtt, 1988. május 7-én hangzott el ez a beszéd, amelyet meditációs vezérfonalként közlünk. Témája és a benne tárgyalt ószövetségi ige önmagában is hasznos elmélkedési tárgyat kínál. A dolgoknak érdekes találkozása, hogy az áhítat egy zürichi egyházi gimnázium alapítása százéves jubileumának alkalmáról való, a mi egyházunk pedig most áll az Evangélikus Gimnázium megnyíló kapujában. (Szerkesztő) Lehet, hogy első pillantásra különösnek tűnik e két fogalomnak, „teljesítmény” és „hit”, oly szoros összekapcsolása, mint e beszéd címében látjuk. Viszont ha annak a ténynek fényében vizsgálódunk, amit ma ünnepiünk, a fogalmazás, a kérdésfelvetés egészen természetes. Egy gimnáziumról van szó, amely hivatásánál fogva nem tehet mást, mint hogy a teljesítményre összpontosítja figyelmét, hiszen nem utolsósorban az a rendeltetése, hogy diákjait az egyetemi tanulmányokra készítse elő, amely ugyancsak teljesítményt követel. Csakhogy itt egy olyan gimnáziumról van szó, amely száz évvel ezelőtt történt alapításától fogva mind a mai napig keresztény iskolának tartja magát, és amint az iskola ötvenéves jubileuma alkalmával az 1336-ban kelt zürichi céhalkotmány szövegéből vett idézetként elhangzott, „Isten dicsőségére és városunknak, Zürichnek hasznára és épülésére” kíván munkálkodni. Világos, hogy mindkettő: „teljesítmény” és „hit” honos illetőséggel tartozik ehhez az iskolához, mindkettő egyidejűleg, — éspedig együtt, nem elszakítva egymástól. Mégis nézzük meg közelebbről, hogyan tartoznak tulajdonképpen össze. Ennek a fogalomnak: teljesítmény — a mai ember fülében nagyon kétélű csengése van. Egyrészt tudatában vagyunk annak, hogy az a társadalom, amely lemond a teljesítményről, virágzásának és jólétének döntő alapjától fosztja meg magát. Másrészt hallanunk kell a modern „teljesítménytársadalom” keserű kritikáját. Azt vetik szemére e társadalomnak és iskoláinak, hogy a merő siker kedvéért elhanyagolják a humánumot, a belső embert, a művészit, az érzést, az önkifejezés és kreativitás szabadságát. Maga a „stréber” minősítés ellenszenves, mert olcsó alkalmazkodást, egoizmust, felfuvalkodott- ságot gyanít az ember mögötte. Egy keresztény iskolában meg a teljesítmény egyenest konkurens versenyre kelhet a hittel. Mert az Újtestamentum tanúsága szerint hitre jutni, de még inkább Istennek az emberhez hajlását elérni legkevésbé lehet „teljesítmény” által. Annál élesebben merül fel tehát a kérdés: hogyan tartozik össze ez a kettő: „Teljesítmény és hit”?
