Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Kulturális figyelő
94 Kulturális figyelő A róla fennmaradt gyér emlékezések alapján Skolka visszahúzódó, szelíd ember volt. Ilyennek mutatja a róla fennmaradó kép is. Mint statisztikus csaknem teljesen ismeretlen a magyar statisztikai tudomány történetében. Mint helytörténetfrót, most kezdik felfedezni. Skolkára, a pedagógusra viszont a filantrópizmus volt jellemző, melynek nevelési eszménye „az egész emberiség szeretetétől áthatott ember, aki az egyéni boldogságot a közhasznú tevékenységben leli meg”. Szigeti Jenő A Himnusz kérdéses soráról A Himnuszt nemzeti imádságnak mondjuk. Istentiszteleteinken is énekeljük. Van gyülekezet, ahol minden vasárnap. De nagyünnepeinken mindenütt. Énekeink közé számítjuk a magyar himnuszt egyházunkban. Lehet a Himnuszt lélektelenül énekelni, nem figyelve oda a szöveg értelmére. De lehet „lélekben és igazságban” is énekelni, átérezve dallamát, átélve szövegét. Ez utóbbi esetben azonban sokan fennakadtak már utolsó mondatán: „Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt.” Hogyan? Isten már olyan vétkeinkért is büntet külső csapásokkal, amelyeket még el sem követtünk, csak ezután fogunk elkövetni a jövőben? Ezenkívül: Isten büntethet ugyan minket külső csapásokkal is, de nem minden ilyen csapás Isten büntetése. Feltéve hát, de meg nem engedve, hogy minden külső csapás Isten büntetése rajtunk -, Istent ahhoz az iskolamesterhez hasonlítottuk, aki a gyermeket nemcsak elkövetett vétkéért fenyítené meg, de azokért is, amelyeket ugyan még nem követett el, de a jövőben elkövethet. A Himnusznak ez a sora Istent olyan bíróhoz hasonlítja, aki elítéli a vádlottat még el nem követett vétkeiért is. Istenkáromlást érzünk ki a Himnusz eme sorából. Menthetetlen volna ez a verssor akkor, ha próza volna, és nem vers. De nem próza, amelyet szoros értelemben kell vennünk, hanem vers, hasonlat, metafora, amelyet szimbolikusan kell és szabad értelmeznünk. Azt az igazi érzésünket fejezi ki, hogy olyan sok szenvedés érte immár nemzetünket, mintha Isten nemcsak a múltat tekintené, de a jövendőben elkövethető vétkeinkért is megbüntetett volna már feltéve mindig, de meg nem engedve, hogy minden külső csapás büntetése Istennek. Nem akarjuk mi a magunk logikáját Istenre kényszeríteni, hogy ti. olyan sokat büntetett a múlttért, de a jövőért is, azért hoznia kell ránk víg esztendőt; nem akarunk ilyen módon mágikusan hatni rá. Csak kifejezni érzésünket: úgy tűnik a látás számára, mintha a jövendőért is megbünhődtünk volna; a látás azonban - mint minden költői, művészi szimbólum - nem elemezhető tudományos értelemmel, mintha próza lenne és nem vers. Ezért énekelhetjük továbbra is „lélekben és igazságban” a magyar Himnuszt. Ferdinánd István
