Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Hárs Ernő: Serkentő, Esti rigó, Ártéri fűzfák (versek)
HARS ERNŐ Serkentő Akadna benned készség, hogy segfts, de a feladat s erőid között terpeszkedő örök nagyságkülönbség lassan eltompft. Lelkiismereted érzékenyebb csápjai töredeznek, s magad sem érted, mért találod annyi napodat egyre semmirevalóbbnak. Pedig ha csak két összebogozott gyümölcsfaágat széjjelhajlítottál, megitattál egy szomjas madarat, odébb helyeztél egy eső után túl vakmerővé vált csigát az útból, vagy mosolyt csaltál egy durva szavak huzatában fakóvá merült örömnélküli arcra már nem éltél hiába. Esti rigó Csak így, egy pőre oszlop tetején, csőrrel az égnek, csak így igaz az ének, mikor a test egy percre csupa lélek, s feledve hosszú böjtöt, múlt és jövő telet, ujjong, mint hangot öltött pehelysúly ékezet, marokba férő örökkévalóság, az esti szürkület közömbös takaróját magukra húzó halandók felett. Ártéri fűzfák Tirátok gondolok, ha olykor úgy érzem, hogy már nem bírom tovább, dunai rongyos mezítlábasok, iszapszagú ártéri fűzfák. Tuskófejú csavargók, árhullámok, aszályok bakafrizurás ágyútölteléke, kizsendült s visszametszett örökké újrakezdők. Hogy bírtok, ti bolondok, barkákat mosolyogni a hajthatatlan ítélet szemébe, s odvas derékkal, kifordult gyökérrel zöld sorba gyűlni százegyedszer is? Tirátok gondolok - s elszégyellem magam.
