Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ Fényszóró „Az apák ették az egrest, és a fiák foga vásik belé” — Arthur Miller Édes jiaim c. drámája a Madách Kamaraszínházban szinte szemlélteti a bibliai mondást. Lázadozhatunk, töprenghetünk igazságtalanságot emlegetve, ám a tényt bajosan lehetne elvitatni, ősrégi megfigyelés bölcsessége szól az idézetből: az előző nemzedékek bűnei, hibái, tévedései kiszámíthatatlan következményekkel sújtják a mit sem sejtő utódokat. Ilyen esetet állít színpadra a kiváló amerikai író: a gazdag és tekintélyes gyártulajdonost sem az emberi, sem a szakmai tisztesség nem tartotta vissza attól, hogy a háború idején egyszer, sürgetésre hibás alkatrészeket szállítson a hadirepülők számára. Több gép lezuhant. Üzlettársát elítélték, ő ügyesen elhárította a felelősséget. A bűn azonban, még ha nem is nyilvánvaló, megmérgezi maga körül az életet. A gyáros felesége mániákus makacssággal várja vissza eltűnt fiát; ez a várakozás teszi lehetetlenné, hogy a másik fiú feleségül vehesse bátyja özvegy menyasz- szonyát, utóbbi történetesen a börtönben levő üzlettárs leánya, akit családja haragja sújt, ha sógorával szóba áll... Miller mestere a konfliktusteremtésnek, a robbanó drámai helyzeteknek. A görög sorstragédiák szele süvít át az egyébként idillikus kertet ábrázoló színpadon, míg csak be nem teljesedik a végzet: az apa megtudja, hogy eltűnt fia az ő gyára alkatrészeivel ellátott géppel zuhant le. Nincs kiút: megöli magát. A bűn magában hordta büntetését. De a bűn szerte is sugárzik, miként a hasadó anyagok, kiszámíthatatlan mértékben. Jaj annak, aki a közelébe jut, és ezerszer jaj az elkövetőjének. Avar István mély átéléssel jelenítette meg az apa vergődését az önigazoló mentegetőzéstől az összeomlást követő pisztolylövésig; Moór Marianna megrendítően finom és halk eszközökkel ábrázolta az anyát, összetört meisseni porceláncsészére emlékeztetett. A fiatalok harsány lénye nagyon amerikai hangulatot keltett, holott a dráma üzenete bárhol, bármikor érvényes. „Megtanítalak a füvek beszédére. Azok is szólnak, mint az állatok. Mert az állatok is beszélnek, azt tudod ...” A fák, füvek, állatok szavát csak az érti, aki szívvel fordul feléjük. Tarbay Ede — verseivel már a Diakoniában is találkoztunk (1986. 1. sz.) — költői elbeszélésének, a Barangolás a völgybennek gyermekhőse így tárja szívét a világ felé, és az ő kis életének világa, a völgy, összes lakóinak szemében tükrözi számára a felejthetetlen nagyapa emlékét, vagyis inkább őt magát, aki különös módon mindig jelen van, amikor emlegetik. Kell is, hogy emlegessék, mert amíg élt, folyton tanújelét adta mindent átfogó szeretetének, mely még eltávozása után is olyan eleven hatóerő, hogy egymáshoz vezérli, barátokká teszi a rá emlékező embereket. Meglágyítja a zárkózottabb természetű, munkába feledkező, örökösen zsörtölődő nagyanya szívét is, olyannyira, hogy unokája kezét fogva lassanként férje nyomdokába lép, ő is törődik már az élelemre, vigaszra szoruló szegény emberrel éppúgy, mint a hurokba szorult rókával; kibékül a boszorkánynak és régi vetélytársnak vélt javasasszonnyal, és a legnyomorúságosabban élő völgylakó házának kijavítására szervezi a többieket. A kisfiú jár-kel közöttük, és figyel, felfogja az érzelmek legrejtettebb rezdüléseit is. A vidám-szomorú, álomszerű elbeszélésnek finom fátyolszövetén átsejlik az üzenet: van a halálnál is erősebb szeretet, és van emberi jóság, mely összeköti azokat, akikre kiáradt valaha (Móra, 1986). Bozóky Éva
