Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Walter Lüthi: Krisztus feltámadása
6 WALTER LÜTHI: KRISZTUS FELTÁMADÁSA hit elsikkadt. A halványuló és hiányzó hit következményei szinte végeláthatatlanok, és ahol egy nemzedék sutba dobja az örök életbe vetett hitet, már az evilági kár is katasztrofális. Első következménye az lesz, hogy az a nemzedék, amelyik nem hisz az örök életben, csakhamar az evilági életbe vetett hitet is elveszíti. Öngyilkos nemzedékké változik, amelynek arra sem lesz ereje, hogy önmagát továbbplántálja. Ahol a húsvéti hit eltűnik, a képernyőn a születéscsökkenés kísértete jelenik meg. Az öröktől való elfordulás elkerülhetetlenül magával hozza az ideigvalóhoz való túlzott odafordulást. Így azt a nemzedéket, amelyből mi származunk, a hitetlenség következtében olyan istentelen evilágiasság jellemzi, amilyen gyökeres evilágiasságot Noé napjai óta egyetlen nemzedék sem tanúsított. És ez a hitetlenségben gyökeredző radikális evilágiasság a végső oka az egykor keresztény nyugat szerencsétlenségének és katasztrófájának. Az európai ember, aki megpróbált az örök életbe vetett hittől megszabadulni, velejéig kifordított ember lett. Az ún. születéscsökkenés lett a következmény; ez csak egy visszásság, egy a sok közül, de ezzel az eggyel függenek belsőleg össze mind a többiek. Az egész élet visszás A-tól Z-ig, mind a magán-, mind a közéletben. Sőt nemcsak az életünk, hanem a halálunk is kifordított. Az evilági ember számára a halál is csupán evilági ügy. Szerinte a halálnak nincs az örökhöz semmiféle vonatkozása. Ezért a húsvét nélküli evilági ember a halált csak annyiban tartja ellenségnek, amennyiben az az evilági élet teljes élvezetét zavarhatja vagy korlátozhatja. A halál elleni küzdelemnek az evilági ember számára csak annyiban van értelme, hogy nyugalmának e megzavaróját, a kínos játékrontót ameddig csak lehet, tartsuk távol magunktól. Ha aztán egy napon mégis kivédhetetlenül ránk tör, intézzük a halált oly praktikusan, amennyire csak lehet. A szorongást és halálfélelmet megpróbálja az evilági ember különféle technikai eszközökkel és ügyeskedéssel enyhíteni, amelyek lehetőleg gyorsan és fájdalmatlanul hatnak. Ahol pedig a halál kikerülhetetlen fájdalommal és kellemetlenségekkel jön, azt próbálja bebeszélni magának, hogy a halál végső értelemben menedek, jó barát. Így lesz az ő szótárában a halál egyenest megváltás. Megrendítő hallani sokszor a temetőbe vivő úton, milyen ridegen és magabiztosan hajtogatják: „Milyen jó azoknak, akik túl vannak mindenen.” Így hal ez az evilági, „hitetlen és elfajult” (Mt 17,17) nemzetség, se boldogan, se boldogtalanul, hanem egyszerűen, úgyszólván neutrálisán. Ez azonban szoros értelemben már nem is meghalás. Még az állat sem hal meg neutrálisán, szenv- telenül. Legfeljebb a láng, amit az éji szél elfúj, vagy a szerszám, mely a kéz nyomására elpattan. Ily mélyre hat a hitetlenség kártétele, ilyen áthatóan avatkozik mindennapi életünkbe a húsvéti hit hiánya, úgyhogy már meghalni se tudunk tisztességesen. De aki nem tud már az örökkévalóságra tekintve meghalni, hogyan tudna az örökkévalóság felől tájékozódva nézni a születésre? Az élettel szemben való kifordított magatartásunk az élet két peremterületén mutatkozik meg végzetesen, a gyermekhez és az öreg emberhez való viszonyunkban. Az evilági ember számára nemcsak a halálnak, hanem a születésnek is csupán evilági jelentősége van. Az a fontos, hogy a szülés simán folyjon le (...), hogy legyen bőséges csecsemőkelengye, hogy meglegyen a születési testsúly és a napi szabályos testsúlygyarapodás, és ne hiányozzanak a modern gyermekágyi ellátás feltételei. Egy fiatal apa például grammra pontosan tudta, menynyi vért vesztett a felesége a gyermekágy során, de nem tudta, milyen vallásé a keresztapa. Az ilyen gyermekszaporulatnak kimért céljai vannak:
