Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988

1988 / 1. szám - Rédey Pál: Alsószeliben jártam

RÉDEY PÁL: ALSÖSZELIBEN JÁRTAM

67

1924-es földreform előtt vásárolta fel a nagybirtokosok földjeit. A Pálffy grófok mintegy 500, Esterházy Mária grófnő 1000, s a Benyovszky-grófok is legalább ennyit adtak el időben. Körülbelül ekkor alakultak ki a nagy parasztgazdaságok, s nem volt ritka eset Alsószeliben sem a 100—150 holdas birtok. Emellett sokan éltek szegődményből, cselédeskedésből, napszámból. 1924-ben részvénytársasági alapon a virilisták malmot építettek. Őrleményei messze földön ismertté váltak, a háború alatti években még Svájcba is szállítottak lisztet. Ezt büszkén emlegetik. 1884-ben tűzoltóegyesület jött létre önkéntes alapon. Szertára ma is megvan, s a környéken rendezett versenyeken gyakran első helyen végeznek az alsószeliek. Az állattartás a 60-as évekig volt jellemző, ma szarvasmarhát alig találunk. „Nem fizetődik ki” — mondják. Ezzel szemben Komáromtól Galántáig, ameddig bejártam a vidéket, sűrűn állnak, szinte egymáshoz érnek a fóliasátrak, csillognak a verőfényben, s kitűnő adottságok mellett termelik a zöldárut.

A társadalmi erő mégiscsak abban a nyugalomban van, amelyet megteremtettek a nemzetiségi ellentétek feloldásával, a feszültségek kiküszöbölésével. Példákat ugyan fel tudnak hozni, hogy ebben vagy abban hátrányos helyzetben vannak, de ezek a panaszok általában a múltra vonatkoznak. Kirívó eseteket is emlegetnek, amikor magyarságukért megalázták őket. Ilyenkor a sértések nemzetiségi érzelmek területére tevődnek. A korábbi idők megfélemlítését nem tudták elfelejteni, s még ma is bennük bujkál a félelem. Valahány emberrel beszéltem, mind azt kérte: nevét ne említsem.

Feltűnő és fájdalmas jelenség az egyháztól való elidegenedés folyamata. Párját ritkító jelenség ez a kisebbségi sorban élők között. A deáki plébános panasza itt összecseng az alsószeli evangélikus lelkész szavaival. A magyar istentiszteleti alkalmaktól, kultikus cselekményektől való tartózkodás végső soron lelki szegénységet vont maga után. Ezek az emberek szegényebbek lettek, még esztétikai vonatkozásban is, de legfőképpen a magyar szóval; etikailag pedig olyan bázistól esnek el, amelyre családot, nemzetet, jövőt lehet építeni, „De a kocsma bezzeg hangos!” Minden út ide vezet. A falu közepén van a „csehó”. Kora reggel már szállingóznak, lopakodnak ide fiatalok és öregek. Belül meghitt társaságok képződnek. Nagy poharakban áll előttük a sör, amelyet pálinkával „erősítenek”.

Szombat reggel van. „Menetrendszerűen” befutott a tótkomlósi autóbusz. Lomhán bekanyarodott a nagyvendéglő előtti térre. Utasai szétrebbentek, elnyelte őket a falu. Megérkeztek a kitelepített rokonok. 50—60 év közötti asszonyok hozták magukkal fiatalasszony lányukat, unokáikat. Az utcán egymásra köszöntek a vendégek és a helybeliek. A tekintetekben vibrál a kérdés: „Ki a szerencsésebb? Az aki itt maradhatott 47-ben, vagy aki áttelepült Magyarországra?”

Az egyik „nagymamához” reggelire invitáltak. Éppen betoppantak a magyarországi rokonok. Könnyek ültek a szemekben. Siratják múltjukat. De megszólal a menyecske: „Mama, én már odaát születtem.” „Én pedig nem tudom elfelejteni szülőfalumat és igazi otthonom sohase lesz Tótkomlós” — válaszolta a mama.

Falatnyi magyar élet, magyar sors. Az egyiken erőt vesz a nosztalgia, a múlt hatalmába keríti, és sír és panaszkodik. A másik a dolgok rendje szerint beilleszkedett abba az életbe, amelyet a történelmi körülmények jelöltek ki számára. És itt valami közös útcsapás van, amelyen együtt kell haladnunk.

Ezeknek a népeknek, szlovákoknak és magyaroknak együtt kell élniük a