Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Frenkl Róbert: A fasori gimnáziumról. Személyes vallomás
FRENKL RÓBERT: A FASORI GIMNÁZIUMRÓL 51 művelődési és szociális szerepe, amely hozzátartozik egy egészséges, sokszínű társadalomhoz, nem teljesedhet ki iskola nélkül. Templom és iskola harmóniája nem mennyiségi, hanem elsősorban minőségi kérdés, ezt fejezi ki az 1948-as Egyezményben az egyház iskolafenntartási joga. 1952-ben, korabeli dokumentumok szerint, egyházi oldalról elsősorban a szükséges anyagiak hiányával szépítették a középiskolák felszámolását. 1987- ben az újrakezdés átgondolásakor az anyagi megfontolások is előtérbe kerültek. Ez hitbeli felelősségtudatnak is tekintendő, de szembesülnünk kell aggályokkal is. Nem volt-e hitünkben is hiba 35 évvel ezelőtt és tudjuk-e vállalni a hit teljes kockázatát ma? Ha igaz templom és iskola összefüggése, akkor az egyház identitásának a mélységéig hatol a kérdés. Jelenti-e a XX. század végén az evangélium hirdetését az iskolaügy?! Egyszerűségükben is sok mindenről árulkodnak, sok mindenre emlékeztetnek az indexlapok. Az 1949/50-es tanév első félévében található utoljára osztályzat hit- és erkölcstanból. Hát persze, ekkor vált fakultatívvá az egyházi iskolákban is a hitoktatás. Érdekesen találkoztunk néhány hét leforgása alatt a történelemmel. Igazgatónk, Renner János dr. ebben a periódusban háromszor jelent meg az osztályban. Először azt közölte, hogy természetesen az egyházi iskolában továbbra is mindenki jár hittanra. Másodszor — a nagy emberek kedvességével, amikor zavarban vannak — elmondta, hogy szüléinknek kell dönteni arról, járjunk-e hittanra; talán meglep minket, de ő így, rajtunk keresztül — hiszen felnőtt fiatalemberek vagyunk —, azt üzeni a szülőknek, hogy írassanak be hittanra, de ne is firtassák tanácsa hátterét. Egy diáktársunk kivételével — ez önálló történet — megfogadtuk igazgatónk tanácsát. Ismét fordult a kocka. Igazgatónk tájékoztatott minket arról, hogy korábbi kérése tárgytalan, mindenki szabadon döntsön —, természetesen javasolja, hogy járjunk hittanra. A statisztika szépsége. Ismét egy tanuló akadt, aki — immár a másik oldalon — nem élt a lehető-; séggel, akinek a szülei úgy döntöttek, hogy jobb, ha nem jár. Egy. — Még két és fél évig jártunk együtt. Hittanra is, csak már nem került jegy az indexbe. Azóta is minden évben találkozunk. Nem emlékszem rá, hogy akármelyik egyet, aki akkor is jelentkezett, és aki akkor sem jelentkezett, a leghalványabb megjegyzés, netán ugratás érte volna akkor vagy azóta. Feltételezem, hogy az egész csak az én emlékeimben ragadt meg. Ma hányán fognak jelentkezni? Nem tudom. Akik teológiára készülnek, gondolom, feltétlenül. Talán többen is. Lehet, hogy mindenki, ha már az evangélikus iskolát választják. Lehet, hogy egy kivétellel, de az biztos, hogy megszólás, előítélet, kényszer ma sem lesz. Ettől is Fasor a Fasor. Mindenesetre a gyülekezeti hitoktatás lehetősége már jelzi a felismerést, a társadalmi megújulás fontos eleme az erkölcsi megújulás. Ez is sokszínű folyamat, meghatározó egyházi színekkel. A ballagáskor, 1952. május 9-én még úgy tudtuk, marad az iskola. Az évzárón, június elején — Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba című versével szerepeltem — már tudtuk, hogy vége; szóbeli érettségink irgalmatlanul későn, június utolsó hetében volt, ekkor már bontották a berendezést, köny- nyes szemű tanárok kérték számon a szokott magas színvonalon az anyagot, mert ugye a nemesség mindig kötelez. (Alsóbb osztályos társaink más iskolákban folytatva, illetve befejezve a középiskolai tanulmányokat általában
