Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Rakovszky István: Az író hite. Karinthy Frigyesről
42 RAKOVSZKY ISTVÁN: AZ ÍRÓ HITE szükség rám. Mert íme: a lélek szenved csak és nem a test — a léleknek kell hát pusztulnia. A lélek halandó — a test pedig halhatatlan.” Jézus így az emberiség önmegváltásának tragikus hőse lesz, aki meg akarja oldani az emberi lét bonyolult képletét. Nem Isten szeretetének és bűnbocsánatának küldötte, hanem a szellemi elit történelemfordító képviselője. Ez azonban csak az elméletépítő Karinthy Jézusa. Néhány írásában más, sokkal mélyebb Jézus-élmény nyomaira bukkanunk. Teréz és Tini című cikkében a 20-as évek egyik vallási szenzációjáról, Neumann Terézről ir. A fiatal német parasztlány a híradások szerint csodálatos módon felgyógyult súlyos, bénulással járó betegségéből, testén pedig megjelentek Krisztus sebei, a Megváltóval való mély lelki azonosulásának jeleként. Azt is hírül adták, hogy Teréz nem vett táplálékot magához, vízen és átváltoztatott szentostyán élt. Karinthy nem kívánja kétségbe vonni a híradások igazságát, csak annyit jegyez meg, hogy furcsának érzi a tudományos igyekezetei, amivel a Teréz körüli csodákat bizonyítani akarják. S még valamit: a túl látványos és kegyetlen szenvedéssel járó csodák stílusát nem érzi jézusinak! A stigmák harsány szenzációjával szembeállítja egy volt cselédüknek, Tininek a viselkedését, aki noha csak egy hétig szolgált náluk, időről időre újra felbukkant a családnál, a tiszta érdeklődéstől — a csendes szeretettől vezetve. Az összehasonlítás nyomán támadt gondolatait így ösz- szegzi: ..... ami Krisztus szemérmes gondolatát, az önzetlen részvétet illeti, ez az együgyű magyar lány, ha nem is olyan alaposan, biztosabban idézte fel bennem, mint száz konningsreuthi csoda és oberammergaui passiójáték”. A stílust emlegette Karinthy Jézussal kapcsolatban, akinek személyes létezéséről meg volt győződve, éspedig éppen stiláris megfontolások alapján. Az evangéliumokat forgatva megérezte Jézus szavaiban azt a kivételes hitelességet, amiről az evangélisták azt mondják: „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”. Az élőszó ereje átsugárzik az írott szövegen és tanúskodik a személyről, aki kétezer év távlatából is képes minket megszólítani. Az a Karinthy, aki a hit élményének közelében elnémul és elégtelennek érzi az emberi nyelvet, s aki novelláiban a nyelv esetlegességein túllépő csendes bölcsként ábrázolja Jézus, az a Karinthy a szó ereje által sejt meg valamit Jézus Krisztus igazi jelentőségéről. A pontos nyelvhasználat igénye a tudomány személytelensége felé vitte Ka- rinthyt, a személyesség és a hitelesség igénye viszont kétségessé tette előtte az erkölcsi értelemben igaz beszéd és írás lehetségességét. Jézusban, ha csak egy-egy pillanatra is, olyan példát talált, aki egyszerre volt pontos és hiteles. („A ti beszédetek legyen: igen igen, nem nem.”) Amit nem tudott elfogadni és átélni: hogy ebben az emberileg hiteles beszédben ugyanaz a transzcendens igazság nyilvánulhat meg, amit a csendben misztikus élményként megsejtett. S talán ez volt az egyik oka annak, hogy nem volt képes megbocsátani a nyelv gyarlóságait, s maradt töredékeket alkotó, „stílus nélküli”, boldogtalan író. Látszólagos felszínessége mögött irreális maximaliz- mus rejlett, ami bűntudattal és a csalódásai fölött érzett sértődöttséggel töltötte el. Egyszerre várt túl sokat és túl keveset írói mesterségétől: túl sokat, mert a kizökkent világ helyreállításának eszközét látta benne, s túl keveset, mert nem tudta elhinni, hogy a tökéletlen nyelv is megszentelhető, hiszen Jézus Krisztus — akit Logosznak, Igének nevez az evangélista! — maga is ezen a gyarló nyelven nyilatkoztatta ki nekünk Isten szeretetét.
