Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988

1988 / 2. szám - Nyikolaj Bergyajev: A szabadság

NYIKOLAJ BERGYAJEV: A SZABADSÁG 33 sőbb azonban feléli önmagát és saját maga ellentétébe csap át. A szabad­ság e tragikus sorsát mutatja be Dosztojevszkij hőseiben: a szabadság ön­kényessé, az ember lázadó öntörvényűségévé válik. A szabadság tárgy nél­küli, üres lesz, s az embert is üressé teszi. Ilyen tárgy nélküli és üres Sztav- rogin és Verszilov szabadsága. Szvidrigáljov és Fjodor Pavlovics Karamazov szabadsága pedig szétbomlasztja személyiségüket. Raszkolnyikovot és Pjotr Verhovenszkijt a szabadság bűntényre készteti. Kirillov és Ivan Karamazov démoni szabadsága az embert teszi tönkre. A szabadság mint önkényesség megsemmisíti önmagát, saját maga ellentétébe csap át, szétbomlasztja és tönkreteszi az embert. Belső, immanens elkerülhetetlensége miatt vezet az ilyen szabadság rabsághoz, és semmisíti meg az embert. Nem külső bünte­tés fenyegeti az embert, nem rajta kívül álló törvény terjeszti ki rá hatal­mát, hanem belülről jövő, immanensen előtáruló isteni erő sújt le az em­beri lelkiismeretre, perzselő isteni tűz égeti el az embert abban a sötétség­ben és ürességben, amit ő maga választott. Ez az ember és az emberi sza­badság sorsa. És Dosztojevszkij megrázó zsenialitással tárja fel ezt a sorsot. Az ember a szabadság útját kell hogy válassza. De a szabadság rabsággá lesz, s tönkreteszi az embert, ha az vad szabadságában nem hajlandó elis­merni semmi emberen felettit. Ha nincs semmi emberen feletti, nincsen em­ber sem. Ha nincs a szabadságnak tartalma, tárgya, ha az emberi szabadság nincs kapcsolatban az isteni szabadsággal, akkor nincsen szabadság sem. Ha az embernek minden megengedett, akkor az emberi szabadság rabsággá lesz. Az embert tönkreteszi ez a rabság. Az emberi szellemet egy nála ma­gasabb erő tartja. Az emberi szabadság végső kifejezését a legmagasabb sza­badságban, az Igazságban való szabadságban nyeri el. Ez a szabadság elke­rülhetetlen dialektikája. Végcélja az Istenember. Az Istenemberben egyesül az emberi szabadság az isteni szabadsággal, ember az Istennel. Belső tapasz­talással, a szabadság belső megsemmisítésével jut el az ember az Igazság világosságához. A külső töi'vény kizárólagos hatalmához, s a szükségesség­ben, kényszerítésben való élethez visszaút nincs. Az egyetlen választható ut az egyszer már elvetett, az Igazságban, vagyis Krisztusban való szabadság visszaállítása. De Krisztus nem külső törvény, az életnek nem külső rendje. Az ő uralma nem mérhető össze ennek a világnak az uralmával. Doszto­jevszkij indulattal leplezi le a kereszténység minden olyan megnyilvánulá­sát, amely annak a kényszer és erőszak vallásává való átalakulása felé mu­tat. A végső szabadságnak köszönhető, hogy az Igazság világossága nem hozzáférhető külső úton. Krisztus a végső szabadság, és nem az a tárgy nél­küli, lázadó és önmagába visszatérő szabadság, amely tönkreteszi az embert, megsemmisíti az emberi szellemet; Krisztus az a tartalmas szabadság, amely rögzíti az embert az örökkévalóságban. Erről az Igazságról kell hogy tanús­kodjon Raszkolnyikov és Sztavrogin, Kirillov és Ivan Karamazov sorsa. Őket a rossz felé irányított szabadság tette tönkre. De ez nem azt jelenti, hogy nekik kívülről ható törvények kényszere alatt kellett volna maradniok. Bukásuk nekünk ad világosságot. Tragédiájuk a szabadság himnusza. Fenyvesi Anna fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom