Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Czine Mihály: A jugoszláviai magyar irodalomról
CZINE MIHÁLY: A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM 17 A jugoszláviai magyar irodalomnak az 1960-as évek jelentették talán a legszínesebb szakaszát; akkor bontakozott ki az ötvenes években indultak munkássága is. Kialakultak, megerősödtek az irodalmi élet intézményei, érvényre jutott a művészetek modern szemlélete, megfogalmazódott a jugoszláviai magyar irodalom hármas — világirodalomhoz, délszláv irodalmakhoz, magyar irodalomhoz — való kötöttsége, illetve meghatározottsága. Virágzott a Fórum könyvkiadása, létrejött az újvidéki egyetem bölcsészeti karán a.magyar tanszék, majd a Hungarológiai Intézet, díjakat alapítottak. S új folyóirat s új nemzedék indult. Az új irodalomszemlélet győzelme s az új nemzedék indulása Sinkó Ervin munkásságához is erős szálon kapcsolódott. Sinkó Ervin (1898—1967) legfontosabb szépirodalmi művei ugyan évtizedekkel korábban, a jugoszláviai magyar irodalmon kívül születtek (Optimisták, Egy regény regénye), de 1948 után, a Tájékoztató Iroda határozata után kezdték azokat nagyon is időszerűnek érezni mint a proletárforradalom és a két világháború közötti idő etikai és sorsproblémáit felvető műveket. A politikai, közéleti mozgásban is fontos szerepe lett az 1948 utáni időkben: a demokratikus és humánus viszonyok sürgetése, a dogmáktól és esztétikai normáktól mentes művészi munka szorgalmazása fűződik a nevéhez. Az újvidéki egyetem tanáraként ő irányítja a diákok figyelmét a „provinciálisról” a modernre. Részint az ő tanítványai azok, akik a Képes Újság Symposion melléklete (1961—1964), majd az ebből kinőtt Új Symposion (1964—) című folyóirat körül gyülekeztek. (Tolnai Ottó, Bányai János, Koncz István, Fehér Kálmán, Brasnyó István, Gion Nándor, Végei László, Bosnyák István, Varga Zoltán, Gobby Fehér Gyula.) Azzal az elszánt indulattal, hogy „szembeszegülnek mindazzal — Bosnyák István szavait idézem —, ami a jugoszláviai magyarok életében addig kultúrának és művészetnek számított. S ami, egészében véve, a provincializmus jellegzetességeit viselte magán”. Igazságtalan volt ez a „kalapácskritika” — később maguk is méltányosabban ítélték meg a hagyományokat —, de valamelyest érteti az újat, világ- irodalmi jellegűt akaró hevület. Minden érdeklődésüket a világirodalomra és a modern délszláv irodalomra fordították. A színház, a dráma, a líra, a szociográfia kérdéseivel egyként foglalkoztak. S ha eleinte túl hangosan és zavarosan is, mégiscsak új igényekkel jelentkeztek. Az általuk bezárkózónak, regionálisnak ítélt korábbi vajdasági irodalommal szemben egy új esztétikát és magatartást állítottak. Egyszerre vállalták a hagyományos írói szemlélet és magatartás kritikáját, s a modernnek tudott világirodalmi és jugoszláv avantgárd ösztönzéseit. Bizonyos: az Új Symposion írói új fejezetet nyitottak a jugoszláviai magyar irodalom történetében. Az Új Symposion körüli irodalom természetesen több rétegzésű. Voltak, s vannak a körhöz szorosan nem tartozó írók is, akik csak rokonszenveznek a mozgalommal, s vannak magányosak is. Az Új Syjnposion első nemzedékének Tolnai Ottó (1940—) a legtermékenyebb, legtöbb műfajú kísérletezője; vers, esszé, dráma s kísérleti regények alkotója. Ahogy Bori Imre jellemzi: „Rilkétől a beatirodalomig, a képcsodától a dadaizmusra emlékeztető montázsig és a kollázsig haladva szüntelen metamorfózisokban” él. Az Új Symposionhoz csak lazábban tartozik Gion Nándor (1941—). Bár az avantgárd sodrában indult, a hagyományosabb formájú regényekben (Virágos katona, Rózsaméz) alkotott legjelentősebbet.
