Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Czine Mihály: A jugoszláviai magyar irodalomról
16 CZINE MIHÁLY: A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM Az első 1947-ben, egy antológia (Téglák és barázdák), a népfront jegyében. Az irodalomnak még elsősorban mozgósító, politikai szerepet szántak. Az újraindult Híd már nem ellenzéki lap, hanem a kormányzat, a hivatalos politika elismert fóruma lett, a Vajdasági Magyar Kultúregyesület fóruma; a hivatalos irodalompolitika letéteményese. Őrizte régi mozgalmi jellegét, vállalta a kulturális programok megvalósítását, az analfabetizmus leküzdését, a munkásegyetemek, tanfolyamok szervezését stb. Igazában fenntartotta a két világháború közötti „szociális irodalom” eszményét; egy szociális hangú és igényű irodalom megteremtése volt a szándéka. Napi feladatokra mozgósított; a fenntartás nélküli igenlést és lelkesítést várta. Igyekeztek körülírni az alkotás feladatait. A polgári, vagy annak vélt tendenciákat igyekeztek háttérbe szorítani; a szocialista, vagy annak vélt törekvéseket támogatták. Eredményként főként a sematizmus virágzott: problémátlan témák színtelen ábrázolása, szegényes nyelven. Majd csak 1950-ben mozdult jó irányba az eszmélkedés, a fiatal nemzedék nagyarányú jelentkezésével. Tizenhat fiatal jelentkezett a Híd egyik 1950-es számában — közöttük Fehér Ferenc, Pap József, Kopeczky László, Ács Károly, Németh István, Major Ottó —, B. Szabó György bevezetésével. B. Szabó György (1920—1963) egyik leghatásosabb egyénisége volt az 1945 utáni vajdasági magyar szellemi életnek, képviselő, főiskolai tanár, esszéista, műfordító, festő és grafikus. Eleinte ő is a szociológiaútörténeti szempontokat hangsúlyozta, de hamarosan maga fogalmazta meg, elméletileg először, a szemléletváltás szükségességét. Az ő írásaiban következett be az elhatárolódás a negyvenes évek dogmatikusan értelmezett szocialista-realista szemléletétől; ő sürgette a közeledést először a művészet korszerű értelmezéséhez. Úgy vélte, már az ötvenes évek elején, hogy a vajdasági magyar irodalom elérkezett a „fordulat évéhez”; szakítani kell a „regionális”, „provinciális”, „táji” hagyományokkal; szükséges a művészi kísérletezés. A jugoszláviai magyar irodalom új meghatározását is ő kísérelte meg legelőbb: nyelvében magyar, tartalmában jugoszláv ez az irodalom — írta —, amely „írói által magyar nyelven fejezi ki és szólaltatja meg a jugoszláv népek szellemi és művészeti törekvéseinek lényegét, és a jugoszláv népek egyenrangú közösségében szabadon és minden kötöttségtől mentesen fejlődik és valósul meg a művekben”. Az 1950-ben fellépő nemzedék tagjai sok tekintetben hasonlóan gondolkodtak. Igyekeztek eszményítés nélkül figyelni a valóságra, az irodalmat az individualizáció irányába vitték, szembefordulva a Híd „kollektív”, s a Kalangya kisebbségi szellemével. Indulásuk kezdetén a magyar irodalom népi és polgári hagyományaihoz is erősen kötődtek, későbbi kísérleteik során a szerb- horvát és a világirodalom modernnek tudott példáira figyeltek tüzetesebben. Végigvinni — ahogy Bori Imre mondja — nem mindig tudták szándékaikat: hosszú ideig félúton maradtak a hagyomány és a modernista törekvések között. De mindenképpen ez a nemzedék zárta le a jugoszláviai magyar irodalom adminisztratív korszakát. A köznapoknak esztétikai jellegű kritikáját adták. Az irodalmat elindították az individualizáció irányában. A nemzedék lírikusai közül leginkább Fehér Ferenc (1928) lett ismertté a magyarországi olvasók előtt. Az Illyés által jelzett népi realizmus útján indult, majd Vajdaság-élménye — „létélménnyé” lett. Meditativ természet; az ő költészetében és prózai tudósításaiban tükröződik legteljesebben a vajdasági élet.
