Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Nemeskürty István: „Oly magyar, mint akárki”. A felekezeti viszályokon túllépő Pázmány Péter
28 NEMESKURTY ISTVÁN: PÁZMÁNY PÉTERRŐL Ráadásul a történelem Pázmányt igazolta: ő ugyan már nem érte meg, de halála után ötven esztendővel valóban a pápa ösztönzésére és részben költségével toborzott, Habsburg-bajor vezényletű hadsereg szabadította fel Buda várát és Magyarországot. Amikor tehát a római lateráni bazilikában 1596 áprilisában pappá szentelt Pázmány 1601-ben Ferrante Gonzaga kassai főkapitány gyóntatója lesz: világos és töretlen a szellemi és politikai út, amelyre Pázmány Péter, nem utolsó sorban az akkori pápa Magyarország iránti tetteinek hatására, rálépett. Pázmány, részben éppen ezért, mindig különös figyelemmel viseltetett a katonáskodás iránt. Kijelenti: igaz ugyan, hogy „az egyházi embereket az anyaszentegyház törvénye eltiltotta a hadakozástul... de az egyházi törvény nem kötelezi a papokat, mikor magok vagy hazájok oltalma szükségképpen kívánja, hogy kardot rántsanak...” (1151) Ingerülten mondja — derültségre fakasztva a templomi hallgatóságot — hogy inkább a fegyvert forgassák a magyar urak, semmint a poharat, mert „hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és ráeresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére — mind borban halnának.” (222.) Mert hát „vakmerőség nélkül merem mondani, hogy eleitül fogva minden veszedelmünknek oka volt az uraknak és Tisztviselőknek éjjel-nappali részegeskedése.” Talán már ez a kis részlet is érzékelteti valamennyire, hogy Pázmány — ellentétben „harcoló irataival” — a Felvidéken Bornemisza és Telegdi által meghonosított prédikációs gyakorlatot, stílust, hangütést, mesélőkedvet folytatja. Szinte jelképes bizonyítéka ennek 1635. december 25-én a nagyszombati templomban elmondott karácsonyi prédikációjának befejezése. Ez a prédikáció, melyet szinte végrendeletül szán, hiszen meg is írja, hogy többé nem fog már prédikálni, mert közeledni érzi halálát, — „mellyem fulladási, hurutok és belső szelek szaggatási, emlékezésem fogyatkozási, fogaim kihullási, egyéb mindennapi sok nyavalyákkal egyetemben alkalmatlanná tettek a pré- dikálásra” és ezt a karácsonyi szentbeszédet is „nehéz akadozással, sőt fél- benszakasztással” tudta csak elmondani — tehát ez a prédikáció a következő mondattal végződik: „— Víg kiáltással énekeljük: Dicsiretes az gyermek, ki ez nap szúleték.” (1248. lap) Bornemisza Péternek szintén halála előtt befejezett, 1584-es prédikációs- könyvébena karácsonyi postilla ezzel a mondattal zárul: „Utolsó éneklésről: Dicséretes az gyermek, ki ez nap születék.” Tudjuk, hogy a középkor óta ismert, régi magyar karácsonyi énekről van szó; Huszár Gál 1560-as énekeskönyvében (melynek nyomtató-segédje Bornemisza Péter volt!) éppúgy szerepel, mint Bornemisza: Énekek három rendbe című 1582-es antológiájában. Milyen szép jelkép, egy felekezeti viszályokon túlemelkedm tudó, egységes magyar szellemiség bizonyítéka, hogy az evangélikus szuperintendens Bornemisza Péter ugyanazt a karácsonyi éneket ajánlja híveinek, mint a katolikus bíboros-érsek Pázmány Péter: Dicséretes az gyermek, ki ez nap születék Egy szeplőtelen Szűztől vigasztalásunkra Ha nem született volna, mind elvesztünk volna, Ő mi idvösségünk, egyetlen egy Jézusunk, Ki miértünk születtél, ótalmazz pokoltól.
