Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Jeleníts István: „...hogy valljalak, tagadjalak..." Olvasónapló József Attiláról
JELENÍTS ISTVÁN: OLVASÓNAPLÓ JÓZSEF ATTILÁRÓL 15 géről szóló tanulmányában.) Másfelől Feuerbach elfogadja kiindulásul Strauss radikális biblia kritikáját. Ennek nyomán fordítja át az antropológia nyelvére az Egyház teológiai tanitását és hitvallását. A megtestesülés azt jelenti, hogy az emberiség egy végtelen fejlődés folyamán egyre emberibbé lesz. Az Isten pedig bennünk van, nem kívülünk. „Ha Isten szereti az embert, akkor az ember Isten szíve — hisz az Ö legfontosabb ügye az ember java. [...] De akkor az a kijelentés, hogy ,Isten szereti az embert’ nem orientalizmus-e — lényege szerint a vallás keleti eredetű —, amit németre [magyarra] így kellene fordítani: A legnagyobb az ember szeretete?”11 Amint Scheiber Sándor egymás mellé rakott József Attila strófákat (sorokat) és középkori vagy későbbi rabbinikus szövegeket, érdemes volna az 1924—25-ből való istenes versek egy-egy részlete mellé odaválogatni egy-egy idézetet Feuerbachtól. Mindenesetre József Attilánál is fontos szerepet játszik a szív: „Én szíve lennék a szívednek” (Isten. 253—3), „Tettenértem az én szívemben” (253—1). Önmagában a szív talán még nem sokat jelentene. Az imént idézett sorban azonban nemcsak a szív szó üti meg a fülünket, hanem az a fordulat is, hogy Istent magunkban „érhetjük tetten”. Ehhez a témához bőven lehetne az ekkor született versekből adatokat keresni. Talán a legjellemzőbb az A te hajad kezdetűből: „Tiszta vagyok, azért vagyok, / Mert szeretlek,/ / Látom én az Istent, amint / Szívét adja a szívednek. / Hogy tebenned jött most elém, / Azt is látom —/ ő az én örök szerelmem / S a halálom.” ^Kritikai kiadás 261.) A hivő ember az ilyenféle sorokat a maga módján értelmezi. Kérdés, hogy maga a költő hogyan gondolkodott ekkoriban arról az Istenről, akit olyan gyöngéden szeretett, s akinek hűségében kedvesét is annyira meg akarta tartani: „Csak az Istent, szerelmesem, / Az én szép, nagy Istenemet, / Megőrizzed” (A te hajad. .. kezdetű vers utolsó sorai). Ha a Feuer- bach-párhuzamokban nem tévedünk, szinte bizonyosra kell vennünk, hogy komolyan fölmerült benne a kérdés: létezik-e Isten odakint is, vagy csak bennünk van? Valószínű, hogy ekkoriban ezt a kérdést nem gondolta eldönthetőnek; talán úgy vélte, hogy nem is olyan fontos eldönteni. Ilyen értelemben egyetérthetünk Fejtő Ferenccel, akinek megállapítását Szabolcsi Miklós idézi: „József Attila a szó pozitív értelmében, istenes versei ellenére sem volt vallásos költő, bár a szó határozott és harcos értelmében nem volt ateista sem.”12 Persze nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy ha Feuerbach hatott József Attila istenszemléletére, akkor a költő istenes versei egyszerűen a feuer- bachi elmélet költő megfogalmazásaként értelmezhetők. József Attila versei még ott sem váltak pusztán egy filozófia „költői” szóvátételévé, ahol sokkal nyilvánvalóbban kapcsolódnak filozófiai indításokhoz. Természetesen nagy marxista világnézeti verseire gondolok. Azokban is van egy olyan személyes többlet, amely annak számára is fontossá, jelentőségteljessé teszi ezeket a verseket, akit a filozófia hidegen hagyna. Így van ez az istenes versek esetében is, sokszorosan így. A költő nem filozófiai tételeket illusztrál, hanem tapasztalatokat tesz szóvá — esetleg közben támaszkodva egy filozófiára —, s ennek a „szóvátételnek” lírai igazsága lenyűgöző, belső gazdasága olyan, hogy az olvasót nem megköti, hanem felszabadítja, felszólítja arra, hogy a maga módján közeledjék ahhoz, ami elébe tárul.
