Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Walter Lüthi: Az éjféli kopogtatóról
4 WALTER LÜTHI: AZ ÉJFÉLI KOPOGTATÓRÓL latóan történik, mint ebben az esetben? Hiszen ha jól meggondoljuk, vakmerőség Istentől elvárni, hogy egyáltalán figyeljen iánk. Mintha a Biblia imádkozói valamelyest még tisztában volnának az imádságnak ezzel az általános és elvi arcátlanságával. Nézzük csak át ebből a szempontból a zsoltárokat. Akik e zsoltárokat imádkozzék, nem rontanak egyszerűen ajtóstúl a házba. Hanem kérnek, keresnek, kopogtatnak. Ezek az emberek mindig újra azt kérik legelőször, hogy Isten egyáltalán hallgassa meg őket, hogy Isten egyáltalán méltassa őket figyelemre és vegyen tudomást róluk. „Hallgass meg engem, Istenem.” „Hajtsd hozzám füledet.” „Orcádat ne fordítsd el tőlem.” Ki ne hallaná az imádságnak ezeket a megrázó kiáltásait, amelyekkel a zsoltárimádságok mindig kezdődnek? Ezek az emberek még tudják: nem magától értetődő az, hogy imádkozhatunk. Istennek volna oka arra, hogy ne hallgasson reánk és kiáltásunkra ne figyeljen. Ők még tudják, hogy tulajdonképpen arcátlanság kérésekkel menni Istenhez. És mégis imádkoznak, kérnek, keresnek, zörgetnek. De az emberi imádságnak ezen az alapvető szemtelenségén túl valóban azért is arcátlanság a mi imádságunk, mert akárcsak a példázatban, mi is mindig alkalmatlan időben imádkozunk. Mindig újra azon kapjuk rajta magunkat, hogy Isten hosszú időn át egyszerűen közömbös számunkra, és nagyon jól megvagyunk nélküle. És ugyancsak silány és hitvány dolog az, hogy gyakran és mindig újból csak akkor kiáltunk Istenhez, amikor szükségünk van rá, vagy úgy véljük, hogy különösen sürgősen szükségünk van reá. Több mai ember van, mint ahogy első pillantásra gondolhatnánk, akik valamelyest érzik még magukban ezt az arcátlanságot, és ebből a titkos szégyenérzetből azt a dacos, büszke következtetést vonják le: ha jó napokban nem jöttem, rossz napokban sem akarok jönni. Vagy ha egész életünkben nem imádkoztunk, és most sötétedni kezd, tíz óra felé jár, talán már tizenegy óra is elmúlt, s akkor éjfél körül egyszer csak hirtelen eszünkbe jut, talán mégis megpróbálkozhatnánk az imádsággal —, az ilyen éjféli imádság csakugyan nem valami szép dolog: arcátlan imádság. De Krisztus tisztában van azzal, hogy az ember mennyire kínos helyzetben van az imádkozással. Éppen ezért mondja el az alkalmatlan időben történő, arcátlan imádságról, az éjféli imádságról szóló példázatot. Hogy van ilyen éjféli imádság, az egész különösen fényes csillag Isten egén. A Szentírás szerint ugyanis van túl késő is. Tudunk arról az éjfélről is, amikor már hiába minden kopogtatás, mert az ajtók zárva maradnak (Máté 25,1—12). De — kiáltja Krisztus nekünk, akik ott állunk kint, egészen közel ehhez a szörnyű lehetőséghez — most még nincs késő. Kérjetek, keressetek, ha mindjárt éjfél volna is. Hogy éjfélkor még egyáltalán van lehetőség az imádkozásra, az oly hallatlan dolog, hogy Krisztuson kívül senki más nem mondhatná el ezt a példázatot. Ilyen merész ígérethez a Fiú különleges meghatalmazottsága kellett. De Krisztus az, aki jóváhagyja az éjféli imádságot. Nem akárki: ő teszi ezt teljhatalommal, az Atya megbízásából. Rajta kívül senki más nem tehetné meg. Ö Jó Pásztor, aki a szakadék legszéléig elmegy juhai után, hogy visszahozza őket: ő közvetítő itt Isten és az arcátlan teremtmény között. Az előtt ugyanis, aki a példabeszéd szerint éjfélkor jön, hogy kopogtasson, ott megy valaki, aki egyengeti előtte az utat: ott megy előtte Krisztus. Krisztus tör nekünk utat az akadályokon keresztül, amelyek akkor állnak utunkba, amikor rászánjuk magunkat az imádságra. Krisztus a közbenjárónk és a szószólónk, ő keres, ő kér, ő kopogtat. És minél inkább későre jár, mi
