Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Nagy Elemér: A vonatfütty. Soproni gyermekkor
32 NAGY ELEMÉR: A VONATFÜTTY lett egylovas árva konflisok is álltak. A lovak különböző pokrócokkal leterítve, szemük mellett fekete fityegő bőrellenző, s néha nyakukban az abrakos zsák. De kecses lovak húzták a Magyar Királyi Posta csomagszállító kocsiját is. Nagy izgalom karácsony előtt az ablakból látni a zöld, zártdobozú alkotmányt, tetején kis alacsony és könnyed vaskorláttal, elöl az ülésen két hely. Megállásnál gyors mozdulatokkal csavarták be a kéziféket, hogy a kézbesítéskor el ne csámborogjanak a jámbor paripák. A fiákerek és a sárga homokfutók esetében csodálatos könnyeddé válik a kerékzaj, és a vékonyabb, könnyebb lovak patkói is játékosabban, vidámabb ritmusra kopognak. S néha még lovasok is végigmentek a város fontosabb útjain, főként a karhatalom, a lovasrendőrök és rendőrtisztek, és a katonatisztek a Flan- dorfer úti laktanyák környékén. Itt az út menti fák alatt, a földes, füves, poros sávban poroszkáltak, ügettek szállásukra a délceg tisztecskék és vaskos őrmesterek. Néha, ha kisebb lovas menetoszlop vonult, még trombitás is volt köztük, s a megzendített bojtos, csillogó rézalkotmány bizony meseszerű emlék marad a gyermeknek. Voltak csengőhangok is, a fagylaltos kocsiját jelezték, ahogy talán nap mint nap megjelent az utcában. Kétkerekű, mai szemmel nézve otromba alkotmány volt, két szarvánál tolta, előredűlve, kiabálva, időnként csengettyűjét erőteljesen megrázva. Ha volt kundschaft, megállt, és a két aknából osztotta 10 fillérért a málnát és a citromot, s azután elhagyva a kis gyermektumultust, továbbzörgött. De úgy rémlik, a szüreti szekerek is csengettyűztek, de néha a téli szánok is. Mesés, elfelejtett képek, a másodnapos, már lenyomtatott, de még szinte szűzi hóban hangtalanul sikló vastag szántalpak, melyeket a szekerek alá lehetett átszerelni, s lovak patája csak herseg, s ritmikusan szólnak a csengők. A belső városrészben persze nem sokáig siklottak, volt már úttesttakarítás, a járdaszéleken megjelentek a végtelen hóvonulatok, melyek egyre piszkosodva, szürkülve, keményedve egészen tavaszig roskadoztak. A beszéd, az utcai lárma, az iskolai hangzavar néha-néha felzsong még bennem. Amire most jóérzéssel emlékezem, az az idegen nyelv okozta különös — furcsa módon — nosztalgikus érzés. Sokan beszéltek akkor még németül, s itt-ott horvátul a város különböző részein, s a Balfi út környékén, vagy a környező falvakból, Kópházáról bejövő vásárosok, cselédek színezték, tarkázták a nyelvi környezetet. Elsősorban az a kissé torz német, amit ponzichtemek neveztünk, de nekem utóbb az az érzésem támadt, hogy ezek a nyelvjárások valahogy a flamand, a dán, a svájci német nyelv meleg, bensőséges, titkos kifejezésformáit példázták, s azóta hallgatom mindig szeretettel ezeket a furcsa germán változatokat. S most értem meg, hogy a népek és nemzetiségek ún. békés egymásmellettélésének lehetőségét 1938-ig, persze az én gyermekperspektívámból és szűk kitekintő nyílásomon, ott szülővárosomban átélhettem. Tanítóm, osztálytársaim és pajtásaim sokan németül beszéltek egymás közt, el kellett mennünk német nyelvű istentiszteletekre és német nyelvű ifjúsági előadásokra, valahol a Szt. György utca egyik hátsó termében összezsúfolódva hallgatni a németajkú gyermekek karácsonyi színielőadásait. S nem volt bennünk idegenség, és pláne gyűlölet. S még valami egészen korai emlék, a szél hangja. Amit bizonyára minden gyerek átél, esténként, főképpen késő ősszel, télen a kéménylyukak félelmetesen sivító hangját hallva, vagy huzatos, sötét padlásokon hallgatva remegő szívvel a szél dalát. Sopronban sokféle szél volt. Ilyen rejtelmes dudo- rászásai éppúgy emlékezetesek, mint a böjti szelek szigorú, hideg rázása, vagy nagy nyári orkánok, viharok. S milyen szép mindez az erdőkben, a
