Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987

1987 / 1. szám - Nagy Elemér: A vonatfütty. Soproni gyermekkor

30 NAGY ELEMÉR: A VONATFÜTTY tőkön, az előjelzőket mozgató feszes dróthuzalok közt szinte fennakad, de azután legyőzi a nyári vagy őszi illatár. Csak kacéran végigsimítja arcunk, orrunkba karmol gyengéden, majd elszáll hívogatón, gondolatainkat egy­két pillanatra magával rántva. De a mozdonynak testszaga is van. Ez már nem annyira égéstermék, mint olajok, zsírok párolgása, a testét lemosó s a súrlódást gátló izzadmány. Jó közelmenni hozzá, vonz, és mint igazi vasparipa, izgat. S illatának bódula­tában megint csak kalandvágy szabadul. Rábízni magad, bárhová visz, csak mutasson meg más állomásokat, más tájakat, városokat, lépje át a határt. Igen, a határ. Ez a Sopront körülvevő, soha meg nem fogott, de mindig ott settenkedő vonal, mely gyermekkoromtól szorít. Most már bevallhatom, ha a hegyek tetejét megmásztuk, a Károly vagy a Mukk kilátó (akkor még fából rótt arányos, kecses — bár valami római őrtoronyra is emlékeztető, melyet csak régiségtankönyvekben láttam persze) teraszairól kitekintettem, engem csak a határ izgatott. Az már nem Magyarország. Hol van a határ? Bámultam sokszor, a szőlők, vetések, búzatáblák, erdők borította dombor­zat távoli rejtelmeibe. Akkor még nem voltak őrtornyok, kiszántás, szol­gálati utak, nem is látszott a gránic. Mindig azon túl néztem. Nem is any- nyira az odavágyással, hanem a károsult érzésével. Az már nem a miénk. A trianoni határ! S a szép időben nagy testét megvillantó Rax és Semme­ring hófödte háta és orma nem a természet szépségét jelentette, hanem va­lami politikai, hatalmi idegenséget. Az már nem fájt, mert túl volt a Laj­tán, csak a közöttünk húzódó dimbes-dombos táj, a falvak, a behúzott nya­kú tornyok, üzemi és gazdasági épületek. De Sopron nemcsak a vonatfüttyökkel ajándékozta meg lassan ébrede­ző hallásomat, hanem annyi más hang- és zajemlékkel is gazdagított. Né­hány ütőhangszer — ha szabad így titulálni ezeket — hangja valóban szí­nessé tette mindennapjainkat. Az egyik mindjárt a vasúthoz tartozik, az a divatból már kiment utójelző, mely minden keresztezésnél, így az Alsó-lő- vér utcainál is megtalálható volt. Nekünk, gyermekeknek úgy tetszett, hogy magától szól, siettet az áthaladásra, mert ereszkedik a MÁV sorompó, vagy a kis piros zászlóját a kezében tartó bakter azonnal tolni fogja a kereke­ken gördülő GySEV sorompókorlátot. Ezek az acéloszlopon hetykén ülő1 fém­kalapok jellegzetes formai emlékek, s a kis gömbvégű nyelv is, mely a ka­lapkát vésztjóslóan csapdosta. Csak később láttuk át a láncos szerkezetet, amely működtette, s amely elengedhetetlen része volt a vasútüzem soka­kat magával ragadó mechanizmusának. Ez a lassú, ütemes figyelmeztető „dallam” kis vidéki állomásokon: Fertőhöz, Pinnye, Nagycenk-Hidegség álmos hajnali állomásain éppúgy örömmel köszöntött, mint Helsingőr csat­togó sínéin, aranyló nyári alkonyatban, a tengertől nedves, olajos levegő­ben, amikor a téglafalak, mint fáradt munkások, izzadt arcukat villogtat­ják felém, mikor a komphajóból kihúzzák a pullman-vagonokat. A sopro­ni vasúti sorompóra emlékeztetett ez is. De utohangot adtak a toronyórák is. S a hűség városában volt profán to­rony is, méghozzá milyen; a várostorony, a tűztorony. Biztosan sok temp­lom órája jelzett, s ki tudná már ma megmondani, hogy hányat ütött, s mikor. De az biztos, hogy ünnepi alkalmak voltak, ha a tűztorony szűk vas­betonerősítésű kapuján akkor mehettünk át, amikor a teljes órát ütötte. S életem egyik emlékezetes pillanata volt, amikor már mint vendég, lá­togató, egy nyári délután nyugalmában, a torony részletes felmérését be­fejezve, ott álltunk fáradtan a Storno ház sarkán, s az óra hatot ütött. Ne-

Next

/
Oldalképek
Tartalom