Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Kulturális figyelő
90 KULTURÁLIS FIGYELŐ dúló információáradattal érdemben alig tud kezdeni valamit. Milyen nagyszerű gondolat a magyar felvilágosodás „szellemi előképei”-vel indítani a kiállítást, s látni Voltaire, Montesquieu, és még néhány „nagy” képmását a falon! Ugyanakkor milyen zavarba ejtő egymás mellett látni Prévost abbénak és Diderotnak arcmását, s közben azon töprengeni, hogy ugyan mi lehet az a lényegi szál, ami összefűzi a katolikus papot a keresztyén hit alapjait tudatosan támadó, materialista meggyőződésű nagy gondolkodóval? És — mivel a portrék alatt hiányoznak az évszámok — még az sem derül ki, hogy amikor például Feneion püspök meghal (1715), akkor Diderot kettő, Rousseau pedig hároméves kisgyermek csupán. A kérdések kételyekké erősödtek az engem elsőrenden érdeklő teremben, ahol a vallásfelekezetek emlékei láthatók. Csak utalni tudok itt most arra, hogy az izraelitákkal kapcsolatban néhány kegytárgy bemutatása mellett csak annyit lehet megtudni, hogy a 18/19. század fordulóján nagyobb méretű bevándorlás történik Ukrajnából; a hazánk összlakosságának 14%-át alkotó ortodox (görög keleti) keresztyén- séget pedig mindössze néhány ikon képviseli, egyetlen sor eligazító megjegyzés nélkül! A római katolicizmusról viszont megtudjuk, hogy a II. József által elrendelt szerzetesrend-feloszlatások, valamint az állami iskoláztatás bevezetése miatt veszteségeket szenved, melyeket látványos építkezésekkel, s általában az egyházművészettel igyekszik ellensúlyozni. Párhuzamosan említi a „protestánsok” megerősödését, kiállított anyagában és szövegében általában összemosva azt a tényt, hogy itt evangélikusokról és reformátusokról van szó. A nagyobb szabadságot elsősorban a templomépítési lehetőségben látja, miközben — kevéssé szerencsésen — azt az állítást kockáztatja meg, hogy a reformátusoknál a parasztok, vagyis a nép, az evangélikusoknál pedig a földesurak építik a templomot. Egyszerűbb és helyesebb lett volna magára a Türelmi rendeletre utalni, mely egy végpusztulással fenyegető, fojtogató helyzetet változtatott meg azzal, hogy a katolicizmus monopolhelyzetét megszüntette, noha „uralkodó vallás” jellegét még így sem tette kérdésessé. „Megerősödésünk” egész korszakra kivetítése megtévesztő, mint ahogy nem lehet igazolni azt az állítást sem, hogy evangélikus templomainkat evangélikus „földesurak” építették! Különösen feltűnő a református Ráday Pál és Gedeon, valamint az evangélikus Kis János püspök-költő és Tessedik Sámuel lelkész teljes hiánya. összességében ez a kiállított anyagrész és a hozzá fűzött magyarázat, „eligazító” szöveg hevenyészettnek tűnt. Lehet, hogy nem volt mód illetékes egyházi szakemberekkel való konzultálásra. Mindenesetre kár, ha így történt. Jó, hogy az egyik falon — igaz, itt is közelebbi megjelölés nélkül — láthatjuk „a magyar Livius”, Pray György képmását (aki katolikus kanonok volt) az evangélikus Schedius Lajos és Schwartner Márton egyetemi tanárok társaságában. Csalódások, furcsaságok, válasz nélkül maradt kérdések csendesednek bennünk, miközben újra magunk elé idézzük Kazinczy mondását, mely az előcsarnokban fogadott: „Aki eleget teve a maga korának, az minden következőknek élt.” id. Magassy Sándor
