Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bodrog Miklós: Segít vagy sorvaszt? Szerepszemélyiségünk: a jungi „persona”
BODROG MIKLÓS: SZEREPSZEMÉLYISÉGÜNK 81 „delegálhatja” döntésképességét, értéktudatát, sőt valójában felelősségét is. Gyermeteg, nyájszellemű emberek örömest szegődnek egy fölöttük állónak látszó, „okos és erős” atyafigura nyomába, mert az fölmenti(?) őket azon terhes kötelességük alól, hogy a saját fejükkel gondolkozzanak, és személyes lelkiismeretük szerint cselekedjenek. Vésztjósló, ha a „nagy ember” kifejezetten ilyen típusúakat gyűjt maga köré, vagy ilyenné próbálja átgyúrni alvezéreit. Különösen súlyos esetekben egy nagy kollektívum egyedei a szabadító hős archetípusát (hatalmas erejű lelki ősképét) vetítik rá lényük tudattalan mélyéből megváltójelöltjükre, aki többnyire elfogadja ezt a varázslatos szerepet, hérosszá részegül, s eszközeit a „nemes cél” által mind jobban szentesítettelek tekinti. Világos látású, bátor embereknek mindenkori nehéz kötelessége, hogy a hérosz-(ön)jelölteket, akik általában csillapíthatatlan hatalomvágy megszállottjai, lehetőleg megakadályozzák abban, hogy uralmuk alá züllesszék a közösséget. E veszély komolyságához csak pár sort a Nyírő Gyula szerkesztésében húsz éve megjelent Psychiatria c. egyetemi tankönyvből: „...az emberiségnek közel egyötöde abnormális személyiség (...) közülük sokan juthatnak különös adottságaik révén vezető szerephez, s az emberi társadalomnak súlyos károkat okozhatnak.” Normális példaképekre van szükségünk, főként fiatal korunkban. Senki sem nélkülözhet nála tapasztaltabb, szélesebb látókörű, tudásban és hitben érettebb, mélyebb gondolkozású személyeket. Ám idővel e tekintetben is felnőtté kell válnunk, önmagunkban építve föl évek, sőt évtizedek nehéz, válságoktól sem mentes fáradságával azt az embert, aki felelősen és bölcsen tud dönteni, életével másoknak is irányt mutatva. Eközben mind jobban tudatára ébredünk saját gyarlóságainknak is, annak, hogy senki sem láthat túl a saját szemhatárán. A tényleg kiváló vezető sem, aki ha mélyre lát, alázatot is tanul szerepének gyakorlása közben. Enélkül ugyanis személyiségfejlődése elakad, illetve torzulni kezd, főként ha nincs, aki figyelmeztesse, vagy ha süket az intő szóra, netán agresszívan reagál rá. S ez már vészt jelez: követőivel együtt katasztrófa felé sodródhat. A végletesen sötét iskolapélda Hitler, aki faj- és népmegváltóként lépett föl, s mivel elegendő tekintélyimádót talált, sikerült vérbe borítania a fél világot. Ha az efféle „népboldogító” győz, akkor saját körein belül fog új meg új „ellenségeket” fölfedezni, sőt gyártani, mert önmaga kaotikus árnyékszemélyiségét ösztönösen kivetíti mindenkori környezetére. (Vö. Diakónia, 1982. 1. 69.) Az igazi hőst — ha van ilyen — a tömeghisztériát kihasználó és önimádatának is áldozatául eső ólmessiástól elsősorban talán az különbözteti meg, hogy nem tartja magát hősnek vagy nagynak még titokban sem, s így nincs mitől megszédülnie. Egy tiszt így mondta el magas kitüntetésének történetét: „Rajtunk ütöttek a nácik. Ijedtünkben olyan veszettül védekeztünk, hogy mire föleszméltünk, már zubbonyunkon volt a rendjel.” — Szerepeink kóros burjánzása ellen hathatós orvosság a józan szerénység, mely nem hagyja magát „naggyá” felfújni még kis szinten sem. (Rangvitába bonyolódó tanítványai elé Jézus is egy gyermeket állít példaképnek.) A szerepmámorból bajos kijózanodni, mert benne a legszebb nárcisztikus álmok kecsegtetnek valóraválással. „A magunk szerelme” még halálos is lehet. Megfojthatja elevenségünket, elszürkítheti szavainkat, szerepünk függvényévé alázhat, s akkor környezetünkre is léleksorvasztó hatású. Ha pedig egy váratlan esemény letépi a tetszetős maszkot, alatta már nincs meg az eredeti arc, mert az összenőtt az álarccal, amely fokozatosan felszívta.
